Leszállítottunk 500 db munkaruhát egy kereskedő cégnek, de nem fizettek. Aztán, amikor felhívtam telefonon, a tulajdonos hetykén megmondta, hogy nem fizet, de pereljük be, majd megkapjuk az egy milliót három év múlva. Egy millióért akkor 25 négyzetméteres udvari szoba-konyhát kaptál a belvárosban. Szóltam Csabának, hogy készíttessen a kommandósokkal környezettanulmányt. Elkészült. Aztán elmentünk ketten az illető budakalászi irodájába. A titkárnő be akart jelenteni, lemosolyogtam, és benyitottam a pasashoz. Addig nem találkoztunk. Mondtam a nevét, hogy őt keressük. Megdöbbent, és fel akart állni. „Ülve marad” – mondta határozottan Csaba, és becsukta az ajtót. Aztán igen furcsán állt meg a szobában. Rájöttem, hogy biztosított. Bemutatkoztam, utána nem köntörfalaztam. „A felesége reggelente fél nyolckor indul az ilyen rendszámú ezerötös Ladával. A hét éves Balázst ebbe az iskolába viszi, aztán a négy éves Enikőt abba az óvodába. Törékeny, szép arcú asszony.” A pasas füle vörös, a szeme alatti árok pedig koromfekete lett. Mellé léptem, fölvettem a hegyes papírvágó ollót az asztaláról. Tolta magát hátra a széken. Felcsippentettem a nyakkendőjét, és levágtam a végét. Nem ment könnyen, némán nyiszáltam egy darabig. Aztán letettem az asztalra. Az ollót is.
„Nem kell féltenie őket! De maga, hazafelé, a 10-es úton halad. Az embereim leszorítják a szép BMW-t, magát előveszik az autóból, arccal a mocskos aszfaltra fektetik, és egy fejtőnyárssal eltörik a könyökét. Valószínűleg holnap. Vagy amikor alkalmas lesz.” Fölvetett fejjel, büszkén távoztunk. A fejtőnyárs nem tudom honnan jött, de jó gondolat volt. Életszerű. A lépcsőházban alig bírtuk ki hangos nevetés nélkül. Bennünk is volt feszültség, képzelhetik!
Visszamentünk az irodába, és folytattuk a munkánkat. Vilma, a titkárnők gyöngye szólt, hogy egy barom-szélesvállú, hatalmas ember és egy nő keres. A zakó alatt övembe dugtam a gázpisztolyomat és kimentem a tárgyalóba. Rájuk néztem, mondtam, hogy ki vagyok. Közben az üvegezett ajtón át láttam, hogy mappájával a hóna alatt megérkezett Sajdik. Egy gyermekvers kötethez hozta az illusztrációkat.
„X-né, főkönyvelő vagyok a Kalásztextől. Az igazgató úr azt mondta, hogy készpénzben egyenlítsük ki a számlát. Gondolom, megfelel.” „És ön?”- kérdeztem a barom-vállútól. X-né felelt helyette: „Ő gépkocsivezető. Elvitt a bankba, meg ide.” „Jó vállai vannak” – mondtam. A sofőr elégedetten nyugtázta: „Erőemelő vagyok. Pest megyei bajnok!” Az asztalra tette a kezében tartott kazettatáskát és X-né kinyitotta. Szóltam Vilmának, meg a pénzügyesnek. Mindketten megszámolták a pénzt. Megvolt. Aláírtam a bizonylatot, kezet fogtunk és elmentek. Az ajtóban meglapogattam a férfi hátát. Betonból volt.
Sajdik tegnapelőtt mutatta be a gyönyörű, színes táblaképeket, és azt mondta, hogy szerinte még kellene néhány rajz. Én azt feleltem, hogy nem bír el több költséget a könyv, és igazat mondtam. A könyvkiadó részleg ráfizetéses volt, a történelmi és irodalomtörténeti kismonográfiák, de még Eduardo Flores háborús visszaemlékezései is kevesebb embert érdekeltek, mint reméltem. Erre ő, hogy nem baj, szeretné a versek közti részeket kis állatkákkal telerajzolni. Ingyen. Mert, hogy szeret rajzolni, és ez még kell bele. Két nap telt el, és már hozta is. Tündériek voltak az új kis figurák. Mint maga a kis ember. „Csodaszépek!” – mondtam. Félre kellett fordulnom, mert a szemem könnybe lábadt. Kis híján megöleltem. Oldódott bennem a feszültség.
