– Mi volt a suliban? – kérdi anya a konyhaajtóból.
– Semmi – morgom kutyafuttában, és megröptetem a tatyómat, ami a szobám közepén landol.
– Ez nem rendes válasz! – szól utánam emelt hangon.
– Pedig az: hiányos mondat – felelem, aztán lerúgom a cipőt, magamra csukom az ajtót, végigdőlök ruhástól az ágyon és elindítom a Spotify-t.
Tudom, anya azt szeretné, ha egy kerek történettel rukkolnék elő, de én ragaszkodom a jól bevált „semmi”-hez. Úgy érzem, többet mondok ezzel az egy szóval, mintha elmesélném, hogy előző este vért izzadtam, mire megtanultam a polipeptideket, Tolnayné viszont direkt a fehérjeszintézisről kérdezett, majd hiénavigyorral közölte, ez jóindulattal is csak közepes. A „semmi” a legtökéletesebb kifejezése annak, hogy magasról teszek Tolnaynéra meg a polipeptidekre, mert szerintem az élet odakint van meg a Fehér Anita combjai között.
Persze anya kérdezhetne mást is, de nem kérdez, vagy úgy kérdez, hogy arra képtelenség válaszolni. Ha arról érdeklődne, szeretném-e átfesteni a szobámat, talán kialakulhatna valamiféle párbeszéd közöttünk, de ő folyton az előmenetelem miatt aggódik, ami nonszensz, mert ha mélyebbre ásnék a polipeptidekben, a végén még kémikus lennék. Az pedig – mai fejjel végiggondolva – felérne egy halálos ítélettel.
A vicc az egészben, hogy az örökös háborúskodás közepette én is tele vagyok megválaszolatlan kérdésekkel. Megöl a kíváncsiság, hogy ki fújta föl Tunyacsápot Elon Musk Space X rakétájában a Filatorigát graffitifalára, és tényleg Robert Del Naja, a Massive Attack tagja rejtőzik-e a Banksy álnév mögött. Anya persze csak rázná a fejét, ha ilyesmit kérdeznék – ehhez van eszed, arról viszont fogalmad sincs, mikor volt a jaltai konferencia és kik voltak a résztvevői, mi? –, úgyhogy inkább Patkánnyal beszélem meg a dolgaimat, aki hasonlóképpen rezisztens a polipeptidekre meg az iskolai előmenetelre, mint én.
Tisztában vagyok vele, hogy a világ szemében egy lusta kamasz vagyok, de mielőtt bárki elhamarkodottan ítélkezne felettem, mérlegelje: miért szenvedjek a világháborúk csatáinak bemagolásával, ha a Google mindig okosabb lesz nálam? Ugyan mit gondolnék Nietzsche megállapításáról, miszerint Isten halott, ha abban sem tudok hinni, hogy élt-e valaha? Ha olvasnék is posztmodern magyar irodalmat, semmi garancia nincs arra nézve, hogy holnap nem jön egy szakértő, aki szerint Esterházy a hanyatló nyugat ügynöke volt, úgyhogy felejtsem el villámgyorsan, szóval, ez az egész, úgy ahogy van, nevetséges.
Mielőtt azonban tényleg lehetetlen alaknak tűnnék, elismerem, hogy az anya és köztem dúló csatározásnak nem feltétlenül kellene így zajlania. Én lennék a legboldogabb, ha úgy állíthatnék haza délutánonként, hogy történt valami. Azt is tudom, mi a megoldás: kezdődhetne a nap azzal, hogy megnézzük a Harcosok Klubját, és csak utána beszélünk szeptember tizenegyről, tesin szekrényugrás helyett kipróbálhatnánk az amerikai focit, kémián pedig tisztességesen felrobbanthatnánk végre a tanári asztalt. Ezen felül azonnali hatállyal betiltanám a paradicsomos káposztát a menzán, és kirúgatnám azt, aki kitalálta, hogy tizenöt perc elég az ebédszünetre.
A legtutibb viszont az lenne, ha belebotlanék Fehér Anitába órák után, és nem remegne a hangom, amikor megkérdezem, lenne-e kedve megnézni velem a graffitifalat a Filatorigátnál, mire ő jelentőségteljesen a barátnőjére pillantana, aki ezen a ponton elbúcsúzna tőlünk, mi pedig elsétálnánk Tunyacsáphoz, és közben összeakadna a kezünk, aztán smárolnánk egész este. Na, akkor biztos úgy mennék haza, hogy tele lennék mondandóval, és amikor hazaérnék, a szokásos kérdésre nem azt morognám „semmi”, hanem elmondanám az egészet töviről-hegyire.
– Szóval, mi volt az iskolában, kisfiam? – érdeklődne anya.
Én pedig vidáman válaszolnám:
– Minden.
