Ez a reggel is ugyanúgy kezdődött Anna számára, mint az összes többi. Habár szombat volt, a telefonján beállított ébresztő keltette hét óra ötvenötkor. Rosszul érezte volna magát, hogy olyan sok időt fecsérel el az alvással ahelyett, hogy hasznossá tenné magát, ezért csak annyit aludt, amennyire valóban szüksége volt a testének, hogy egész nap aktív lehessen. Nagyokat nyújtózkodva felült az ágyban, majd tekintete az éjjeliszekrényen heverő, előre borított képkeretre tévedt. Habár most nem látszódott, így is felrémlett előtte a fénykép, amin Dominikkal állnak egymás mellett egy zöldellő sövény előtt egyik közös barátjuk esküvőjén. Mindketten elegáns ruhájukban és fényes cipőben, hajlakkal fixált arccal mosolyognak bele a kamerába. Azelőtt észre sem vette, milyen groteszk hatást kelt ez a beállítás. Tegnap délutánig azt hitte, az volt élete legszebb és legboldogabb pillanata. Párjával a saját esküvőjüket tervezgették, és aznap, amikor a kép készült még a gyerek is szóba jött, habár csak, mint egy lehetséges terv valamikor a jövőben. Tegnap délutánig szentül hitt benne, hogy a történtek ellenére valóban boldog jövő várhat rá, olyan, amilyenről minden lány álmodozik. Amikor hosszú, többórás várakozás után végre elindult hazafelé, meg is csörgette a fiút, hogy elmesélje neki, amit megtudott, ám nem vette fel. Még ekkor sem gyanakodott. Miért tette volna, hiszen csaknem négy hosszú, nehézségekkel teli évet kibírt a kapcsolatuk, biztos volt benne, hogy ezen is átvergődnek valahogy. Együtt mindenen túljutottak.
Egyetlen egyszer kerültek válságba, még az első hónapokban, amikor meghalt az édesapja. Anna nem szeretett volna elmenni a temetésére, mert rosszul érezte volna magát a családja körében. Szülei elváltak, amikor tizenöt éves volt, az apja nevelte fel, azóta nem is látta az anyai oldali rokonait, és nem egy ilyen szomorú eseményen akarta újra megismerni őket. Egyedül, csendben gyászolt volna, de Dominik nem hagyta. Azt mondta, kötelessége ott lennie a temetésen, az apja is ezt szeretné. Ez hazugság volt, ezt a lány is tudta. Nem az iránta érzett szeretet és aggódás miatt próbálta meggyőzni, hanem mert abban reménykedett, találkozhat az anyja gazdag családjával, és szerezhet nála néhány jó pontot a lánya együtt érző védelmezőjeként. Mintha az anyját egy percig is érdekelte volna, milyen állapotban van a lánya. Az emlékekre savanyú grimasz ül ki az arcára. Hogy lehetett ilyen vak? Előző nap egy üres, félig kirámolt lakásba ért haza. Hosszú percekre volt szüksége, mire a sokkból felocsúdva felfogta, mi történik körülötte: elhagyták. Elhagyta a férfi, aki sosem szerette, mégis siratja a halálra ítélt kapcsolatukat. Talán nem szerették egymást, de az emlékek, az együtt töltött idő és a vágyak összekötötték őket. Társak voltak, ám cserbenhagyták, amikor a legnagyobb szüksége lenne valakire.
-Elég legyen az önsajnálatból! -mordul hirtelen magára, nem szipogással és nyavalygással akar tölteni egy szép, tavaszi hétvégét. Attól félve, hogy a nap folyamán többször is elkaphatják a rossz, melankolikus gondolatok, előveszi a kis borítékot a fiókból, és egy papírost húz ki belőle. Csupán pár sor áll rajta, a nagy részét nem is érti. Ezért csinálja. Nem hagyhatja el magát pont most. Megfogadta, hogy mostantól minden napja szebb lesz, mint az előző, itt az ideje eszerint cselekedni. A kis papírt visszacsúsztatja a borítékba, majd egy kissé nyűgös, de őszinte mosolyra szaladnak ajkai. Csak erre volt szüksége. Feláll az ágyból, az ablakhoz sétál, és szélesre tárja. Kellemes, hűs szellő és vidám madárcsicsergés árad a szobába.
Ez a reggel is ugyanúgy kezdődik Anna számára, mint az összes többi, egyetlen dolgot kivéve: tudja, hogy legfeljebb harminc napja van hátra.
