Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Németh Miklós: Egy másodperc

Ugyanazt csinálja, amit én. Kis bőröndöt húz maga után, amin látszik, úgy lett kiválasztva, hogy minden társaság minden szabályának megfeleljen. Könnyedén tartja a leolvasó alá a telefonján lévő beszállókártyát.

Miközben mögötte 3 méterrel én is ezt teszem, próbálom kitalálni, hova megy, mivel foglalkozik.

Ez szinte lehetetlen, mert ő is úgy öltözött fel, hogy a legkisebb ellenállásba ütközzön a biztonsági kapunál. Boka alá érő bőrcipő, farmer, egyszerű pulcsi, nincs rajta óra, ékszer, valószínűleg már rég valamelyik oldalzsebben lapulnak. Azért még így is látszik, milyen csinos, biztosan sportol is valamit, néha bájosan odamosolyog a személyzetre, a szemén látszik, hogy nemrég kelt, valószínűleg ugyanabban a reptéri hotelben. Biztosan tárgyalásról tárgyalásra jár, most hazaugrik, de ki sem pakol, csak meglocsolja a virágokat, beteszi a mosást. Én is ezt szoktam.

A sorba már úgy áll be, hogy a bőröndbe teszi az övét, tárcáját, telefonját. Két ládát emel a futószalagra. Pont annyit. Én is ezt teszem.

Ha valaki messziről nézi a jelenetet, azt gondolhatná, hogy utánzom minden mozdulatát. Hogyan bizonyítsam, hogy az én bevett módszereimre én formálok előjogot? Hogy most én is csodálkozva nézem magamat, 3 méterrel előrébb, és csak a sors idióta reggeli fricskája, hogy ő 1 másodperccel előbb érkezett, szinte egy párhuzamos valóságból lépett át, és a szokásos menetrendemnek hirtelen ő lett az eredeti előadója, én már csak egy gyenge utánzatként létezem, 1 másodperccel később. Egyszer sem néz hátra, ahogy én sem szoktam. Félő, ha megtenné, belenéznék a szemébe, és mindketten megszűnnénk létezni, ahogy az anyag és antianyag is kioltják egymást.

Elrendezi az imént előhúzott laptopot, kis nejlonban a piperét, a másik dobozba beemeli a táskát, még gyorsan mellédobja a sálat. Játszi könnyedséggel lépdel át a kapun, a jelző meg se mukkan, az őr már nekem int.

Mire átérek, ő menetkész, minden a táskában, telefon a kezében, sál a nyakában, sietősen elindul. Én is így szoktam.

Általában ilyenkor rögtön a kapuhoz megyek, nem foglalkozom a kijelzővel, úgyis tudom, melyik szokott lenni. Ott befordulok a kávézóhoz, veszek egy szendvicset mandulatejes kávéval, epres gyümölcslével, és várom a hívást. De most elhatározom, hogy követem őt.

Körülnézés nélkül sétál át a duty free-n, tudja úgyis pontosan, mit találna ott, kamu ajándékokat, túlárazott italokat, helyi édességet, amit már úgyis megvett a kinti kisboltban. A mozgólépcső felé veszi az irányt, nem pillant fel a kijelzőre, tudja, honnan szokott indulni a gép. Ugyanonnan. Befordul a kávézóhoz. A hűtőből kivesz egy szendvicset, valamint egy epres gyümölcslevet. Rendel egy kávét, természetesen mandulatejjel, kártyával fizet, törzsvásárlói kártyát pecsételtet, leül egy asztalhoz, amin konnektor van. Egyszerűen nincs más választásom, ez az én rutinom, megismétlem a mozdulatsort. Lehuppanok vele szemben az asztal túloldalára, most látom csak, milyen szép, smink nélkül is, fáradtan is. Egyszerre nyúlunk a táskába, ekkor döbbenek rá, hogy valóságaink találkoztak, szinkronba jöttek, az 1 másodperc, a 3 méter elporladt, ő van és én, ugyanakkor, ugyanott.

Elővesszük a laptopot. Kibányásszuk az utazásra tökéletesített, lehető legkisebbre és leghatékonyabbra kikísérletezett töltőkomplexumot, bedugjuk, bejelentkezünk az ingyenes spotra, majd belehörpintünk a kávéba.

Kikerekedett szemekkel meredek rá, hangtalanul ordítok, az összes agyhullámomat a maximumra állítom és rákoncentrálom, hátha végre meghallja. “Hát nem látod, hogy itt vagyok? Én vagyok Ő! Akit évek óta keresel reptereken, vonatokon, kisvárosok kávézóiban, konferenciatermekben és hotelbárokban! Itt ülök Veled szemben, látlak Téged, többet tudok Rólad, mint gondolnád!

Küzdöm a harcaidat, élem a magányodat, kergetem a vágyaidat!"

Megszólal a hangszóró. A kaput megnyitották. Összepakol, sietősen bekapja az utolsó falatot, és elindul. Egyszer sem néz fel.

Belém hasít.

Én sem szoktam.