A hírek mindig hazudnak. Amikor pedig kivételesen igazat mondanak, akkor már késő.
Nem bízta a véletlenre. Amint a szokásos optimista hang bemondta, hogy aggodalomra semmi ok, az ötödik hullám is meg lesz fékezve, a fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Ez nem gyakorlat. Ez most éles bevetés.
A hadművelet első lépéseként begyűjtötte az összes akciós újságot a környékről. Nem csak a teszkót és a lidit, ahogy szokta, hanem azokat is, ahová legfeljebb saját márkás macisajtért és vízkőoldóért járt, amennyiben azok bizonyultak Klári néni független vaktesztjei alapján a legjobb ár-érték arányúnak a piacon. Látnunk kell, mivel dolgozunk, magyarázta Magdikának a földszint négyből.
Klári néni nem ma kezdte az ipart. Tudta, hogy mire telefonon riasztja a hálózatát, minden bezár, így inkább az idősek klubja felé vette az irányt, és ott helyben reguláris szabadcsapatokat szervezett a rendelkezésre álló humán erőforrásból. Eta a zöldségekben volt jó. Katus a vegyszerekben. De egyikük sem volt annyira elkötelezett a túlélésük iránt, mint Klári néni.
A stratégiai ágazatokat meg is tartotta magának. Nem mintha nem bízott volna a többiekben, de belőlük hiányzott a valódi tűz. Amikor valaki szóvá tette a kasszánál, hogy a kétezer-hatszáztizennyolc tekercs vécépapír túlzásnak tűnik, nem azt válaszolták, hogy te már rég halott leszel, ostoba nyikhaj, amikor én még mindig a fenekemet törlöm, hanem elpirultak. És ugyanez a liszttel. Pedig ők is tudták, mi volt az ostromkor. Csak a tisztánlátásuk. Annak nem tett jót a kor.
Ráadásul nem csak a gyengéd, de határozott iránymutatás, hanem a tárolókapacitás tekintetében is Klári nénire szorultak. Egyedül a Stróbl Alajos utca negyven rendelkezett a túléléshez megfelelő bunkerrel. Igaz, Kovacsicsék a második emelet hatból, akikkel Klári néni osztozott rajta, pincének nevezték, de csak azért, mert azok az evolúciós hulladékok nem látták meg benne a lehetőséget. Elég annyi róluk, hogy még konzervjeik sem voltak. Még szalontüdős sem, pedig az húsz évvel az eltarthatósági idő után is olyan, mint az álom. Csak a téli gumikat tárolták a sarokban. Jó lesz még cipőtalpnak, dünnyögte Klári néni, és nem dobta ki őket.
Aztán csak várt. Tudta, hogy már nem kell sokáig. Ez a gondolat egyszerre töltötte el rettegéssel és elégtétellel. A nehéz idők arra jók, hogy elváljon egymástól a könnyű út és a helyes út, ezzel nyugtatta magát mindig, ha elbizonytalanodott.
Egy szerdai napon a szokásos optimista hang megerősítette a közösségi médiában terjedő pletykát, miszerint a mutálódott vírus őrbottyáni variánsától a fertőzöttek tényleg zombivá változnak. Klári néni ekkor levonult a bunkerbe, és magára zárta az ajtót. A többieknek persze már késő volt. Ő viszont ott bekkelte ki az apokalipszist, kétszersültön, rozmaringos májkrémen és mérsékelten buborékos ásványvízen, ami kellemesen bizserget, de nem csinál savat.
Amikor a zombik az összes áruház összes polcán található összes szerves anyag után egymást is felzabálták, a szerencsés túlélők előbújtak rejtekhelyeikről. Úgy szaladtak Klári nénihez, mint a megriadt csirkék. Gyengéd, de határozott iránymutatásra szorulva. És nagyon éhesen.
Klári néni kegyes uralkodó volt. A felhalmozott javak nagy részét népe táplálására fordította, míg újjá nem indult a gazdaság. Az élelmiszer-termelés mellett a cipőgyártás fellendítésén fáradozott, visszahelyezve hazánkat a világkereskedelem térképére. Klári néni nevéhez fűződött a lábbeli-ipar csúcstermékét népszerűsítő nemzetközi reklámkampány is, amely – dacolva a világ törvényszerűségeivel – kivételesen egy olyan híren alapult, amely nem hazudik.
A Kovacsics márkájú bakancsok sose mennek tönkre.
