Döntős alkotások

2023 2022 2021 2019 2018 2017

Balázs Attila: Szoboravatás

Különös, hogy még ennyi év után is a májusi eső illata jut eszembe, amikor apám híressé vált szobráról kérdeznek. Tudom, hogy nem rám kíváncsiak, de önökkel ellentétben én ott voltam azon az átkozott napon, és ha engem kérdeznek, így teljes a történet; már a levegőben is lehetett érezni, hogy történni fog valami. Én legalábbis éreztem. Ezt mondtam egyébként azoknak a gondterhelt tekintetű elvtársaknak is, akik a Szovjetunióból látogattak el hozzánk az eset után. Őket sem érdekelte az eső illata, amit a történtek tükrében persze meg is értek, nem hibáztatom őket. A felnőttek hajlamosak átsiklani a legfontosabb részleteken, kiváltéképp, amikor gondterheltek.

A tanácselnök elvtárs jól ismerte apámat, tudott fiatalkori szárnypróbálgatásairól, így egyértelmű volt, hogy őt bízza meg a feladattal. Rosszabb pillanataiban csalásnak élte meg az ölébe pottyant lehetőséget, de a büszkesége erősebb volt kételyeinél. Szívesen hencegett anyámnak, hogy a csavargyárban "szobrász úrnak" szólítják, igyekezett is minden alkalmat megragadni, hogy eldicsekedjen hirtelen jött megbízásával, aminek köszönhetően gyorsan el is terjedt a híre, hogy a városnak immár saját művésze is van.

A gúnyt és néhol a megvetést azonban nehezen hallotta ki az emberek szavaiból, ehhez mindig is érzéketlen volt, anyám viszont jól értette a szavak mögött megbúvó rosszindulatot, amit talán bölcsen, talán balga módon elhallgatott apám elől. De az emberek ilyenek, mindig is ilyenek voltak, és bármit is gondolnak, azt nehezen lehetne elvitatni apámtól, hogy félvállról vette volna a feladatot. Egy szobor megalkotása önmagában is sajátos nehézségekkel jár, ám amikor a művész a nagy Lenin méltóságteljes vonásait készül ilyen formában megörökíteni, még súlyosabb kihívások tarkítják az útját. Nekem erről nincsenek tapasztalataim, így hajlamos vagyok elhinni apámnak, hogy valóban ez volt a helyzet.

A tanácselnök elvtárs a majálison szerette volna leleplezni apám művét, a határidő azonban tarthatatlannak bizonyult. Így, hogy átéltem a történteket, kifejezetten örülök, hogy az esemény csúszott néhány hetet. Bele sem merek gondolni, hogy mivel kellett volna szembenéznie apámnak, ha a május 1-ét követő napokban ér minket az iszonyat. Az eseményre végül május végén, egy szombat délelőtt került sor, emlékszem, ahogy lágyan szemerkélt az eső.

A tanácselnök elvtárs mondott egy szerény hangulatú beszédet, amelyben kiemelte, hogy mekkora dicsőség ez a szobor a városnak, és hogy milyen mélységes öröm tölti el, amiért egy helyi lakosnak köszönheti meg ezt a mérhetetlen művészi teljesítményt. Apám soha nem volt a szavak embere, furcsán tekergő, törött lábú mondataiból azonban még gyermekfejjel is könnyű volt kihallani azt a titkokzatos meghatódottságot és hálát, amit akkor érzett. Amikor láttam, hogy anyám elpityeredik, megpróbáltam nem észrevenni őt, ezért tekintetemet inkább a nagy Lenin bezsákolt fejére szegeztem, akit már csak percek választottak el attól, hogy meglássa városkánk főterét és az őt kíváncsian szemlélő tömeget.

A szikár, bronzban tetszelgő alak megrémített, ahogy átmeneti maszkját levetve szigorúan fölém tornyosult. Szomorú látvány volt, amit a körülöttem álló felnőttek mintha nem akartak volna észrevenni.

Másnap reggel a tanácselnök elvtárs ébresztett bennünket a dörömbölésével. Dühös volt, az őrület izzott a szemeiben. Berontott, és megfenyegette apámat, hogy megfizet ezért az ízléstelenségért. Apám szóhoz sem jutott, miközben a tanácselnök elvtársat próbálta nyugtatni. „Az életünket tetted kockára, te szerencsétlen” - mondta könnybe lábadt szemekkel.

Elrohantunk hát a főtérre, hogy megnézzük, mi lehet a baj apám szobrával. Mire odaérünk, már egy kisebb tömeg várt minket, alig tudtunk odaférközni a szoborhoz. Ahogy a szemébe néztem, megértettem, miért volt ilyen feldúlt a tanácselnök elvtárs. Lenin szemeiből könnyek potyogtak. Apám zavarában próbálta felitatni őket egy zsebkendővel, de a nagy Lenin csak sírt és sírt. Könnyeit csak a májusi eső mosta el.