Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Becsy András: Az ő kövei

J. az utolsó óra utolsó percére már elpakolt a táskájába, a padon már csak a tolltartója maradt. Iskolakezdés óta a leghátsó padban ült, hogy ezt az elpakolást a tanár úr meg ne lássa, és hogy minél közelebb legyen az ajtóhoz. A helyi gyerekek, a bennszülöttek már méregették elöl, hátra-hátrafordultak, vigyorogva lesték a prédát. Őt, J-t.

Júliusban hozta őt ebbe az alföldi faluba Budapestről egy hajnali vonat, amely se gyors, se sebes, se személy nem volt, inkább olyan kis tehervonatnak nézett ki, ami csak falvakban állt meg, és minden faluban hagyott egy vagont maga után.

Már az első héten megtanulta, hogy a falusi gyerekek nem nagyon szeretik az olyan budapesti gyerekeket, akiket ilyen vonatok hoznak a nyakukra. Volt elég bajuk. Házuk fészerébe ilyen gyerekeket lakoltattak be, földjeiket egy nagy közösbe dobták, szitkozódott az apjuk, csapkodott az anyjuk, pedig az őrsön különböző módszerekkel próbálta nyugtatni őket a rendőrség.

J. ásványgyűjtő volt. Pesti szobájának egyik polcát telepakolta ilyen kövekkel. Piros jáspis, kék kalcedon, malachit, sötét ametiszt, markazit, aragonit, gyöngykalcit és még sorolhatnám. Rendszerezve feküdtek egymás mellett. Voltak a szulfidok, a halogenidek, az oxidok, a karbonátok, a szulfátok, a szilikátok és a többi. Volt, amelyiket ajándékba kapta, de a nagy részét ő gyűjtötte. Egy másik polcon a szakkönyvek álltak. Színes képek mutatták bennük, hogy melyik ásványnak milyen színe lehet, hol találhatók, hogyan lehet megkülönböztetni a hasonló kőzeteket, melyik melyikkel alakulhat ki. Aztán azon a hajnalon, amikor bevagonírozták, nem hozhatta magával a köveit. A teherautóra, ami kivitte őket az állomásra, a család csak húsz kilós csomaggal szállt fel, ennyit engedélyeztek nekik, és J. gyűjteményénél fontosabb dolgokat kellett bepakolni. Olyan korán volt, és olyan gyorsan és váratlanul történt minden – a csengetés, a pakolás, a teherautó és az állomás –, hogy rábízni sem bízhatta másra a kincseit. Mind ott maradtak a szakkönyvekkel együtt.

A csengetés után, mire a helyiek összepakoltak, ő már egy fél utcahossznyival előrébb volt tőlük. Futott. Már több hete ment így, gyorsabbnak és fürgébbnek kellett lennie mindegyiküknél. Szerencsére nyurga gyerek volt, és már Pesten, tavaly, hat évesen is osztályelső volt atlétikából.

– Hé! – kiáltott utána az egyik bennszülött. – Félsz?

Nagy röhögést hallott, majd elnémult az utca. Aztán a földút neszezni kezdett mögötte, sziszegett a homok, megcsikordultak benne a törmelékek. A helybeliek futottak utána. Először egy kavics találta el a vádliján, nem fájt, inkább csípte, és erőt adott a futáshoz. Szinte továbblökte. Néha megállt a vadászsereg, valamelyik elordította magát, hogy „Célra tarts!”, aztán záporoztak a kisebb kövek.

A faluban kevés házzal megpakolt, rövid utcák voltak, de az ő utcája hosszú volt, mintha odaépítkezett volna a legtöbb ember, és leért egészen a temetőig. A legutolsó ház portáján álló kocsiszínben lakott, messze a főtértől és messze mindentől. Jó sokat kellett futnia hazáig. A fiúk egy idő után rájöttek, hogy a kavicsok alig érnek célba, csak néhány találja el J.-t, és azok sem okoznak különösebben nagy fájdalmat, így nagyobb, nehezebb köveket kerestek, volt, aki egy negyed téglát markolt meg. Aztán újra üldözőbe vették J.-t, aki egyre távolodott a csapattól. Dolgoztak az inak, húzódtak az izmok, hajításkor lassítaniuk kellett, fájt a válluk, végül le-lemaradtak. Elfáradtak, fújtattak, a kövek súlya az ő kezüket nyomta, a terhük lett, nem az erejük.

J. szerette ezeket a nehéz köveket. Jóval mögötte hullottak a porba. Nem akarták bántani.

Ezek az ő kövei voltak.