Amikor még iskolás voltam, az osztályfőnök egy osztályfőnöki órán arra kért minket, hogy írjuk le, hogyan látjuk magunkat felnőttként. Sokan arról írtak, hogy milyen klassz karriert fognak befutni, milyen szuper helyen laknak, milyen menő autójuk van... Én ennyit írtam: Van négy csodálatos gyerekem, és egy jóképű férjem. A lapokat borítékba zártuk, eltettük. Ki tudja, hol vannak azóta azok a lapok...
Sokáig nem jutott eszembe ez a kis történet. Most viszont, egyik nap, egyszer csak bevillant.
Mert sok évig úgy tűnt, hogy nem tud valóra válni az álmom. Álmom? Miért is lenne ez az álmom? Hiszen én nem is akartam gyerekeket… Mindig is idegesítettek a sok csipogásukkal... Ki tudja, miért pont ezt írtam arra a papírra? És miért nem felejtettem utána el?
23 éves voltam, amikor egy nőgyógyászati műtétet követően az orvos leült az ágyam szélére, megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és azt mondta: magának soha nem lehet gyermeke. Meglepően könnyen fogadtam, igazából fütyültem rá, örültem hogy kigyógyítottak az állandó fájdalomból. Jól elleszek én gyerek nélkül… Dolgoztam, buliztam, éltem világomat. Egy évvel később aztán találkoztam a férjemmel. A barátságból hamar házasság lett-bár elmondtam neki, mire számíthat mellettem család terén. A nászutunkon beleszerettük egy vidéki szőlőhegyen levő omladozó présházba-és oda álmodtuk meg közös életünket: ha gyerek nélkül akkor úgy. Majd esténként sétálunk, az erdőben gombát szedünk, lemegyünk a faluba és beszélgetünk a kapuban álló nyugdíjasokkal- így terveztük.
A babák azonban nem olvasnak szakirodalmat. 8 közös év múlva egyszer csak azt vettem észre, hogy olyan más minden. Más-állapot ...mondta mosolyogva az orvosom. Már 10 hetes voltam. Van, amit nem mi döntünk el-tette még hozzá. Szerencsére a kis kitartó szív ott lüktetett. Boldogan. Láttam, hogy boldogan lüktet.
Amikor először tartottam a kislányomat a karomban, arra gondoltam, hogy ennél nincs csodálatosabb dolog. Hamarosan még két kistestvér követte őt, így a présházat és a környékét hamarosan 3 gyerek zsivaja vette körül.
Én azonban a legkisebb gyermekem születése óta minden nap, minden percben hallottam egy kisbaba sírását. Hol hangosabban, hol halkabban. Hol egészen halkan, hogy csak akkor hallottam, ha nagyon odafigyeltem. De van, hogy olyan hangosan, hogy ki kellett néznem az ablakon, hogy igazi sírást hallok-e? De gyermekem nem született többé.
A véremből legalábbis nem.
De a szívemből igen.
Mesélj még! -kéri este, fürdés után, amikor kis, csupasz testét ölelgetem, és amikor csak mi ketten vagyunk, mert az egyik tesó még a kádban van, a másik meg a szobájában rajzol.
Mit meséljek?
Amikor születtem! Amikor hazahoztál!
Amikor születtél…. Nagyon pici voltál. Olyan kis pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. Hosszú, fekete hajad volt, és olyan kis gyenge voltál, hogy még enni is alig tudtál. Egy néni szült meg, egy néni, aki maga nem tudott felnevelni, de szeretett téged. Annyira szeretett, hogy azt akarta, boldog és szép életed legyen. Ránk bízott téged. Az én hasamban nem tudtál kifejlődni, ezért egy néni hasában fejlődtél, de az én szívemben éltél már akkor is. Amikor megszülettél, ide hoztunk haza magunkhoz, és nagyon szeretünk.
Apa is?
Igen, apa is.
Andris is?
Igen, Andris is.
Panka is?
Igen, Panka is.
Te is?
Igen, én is nagyon szeretlek.
Mesélj még!
Miről meséljek?
Amikor születtem. Amikor kicsi voltam…. A néniről!
Amikor születtél…. Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. ….
Így vagyunk most mi hatan a kis présházban. Esténként sétálunk, és néha elbeszélgetünk a kerítésnél álló falubeliekkel. És ha eszembe jut az a régi fogalmazás… Négy gyerek, és egy klassz férj. És a babasírást sem hallom már.
