Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

F.Tóth Gergely: Ha marad valami utánam

Ha marad valami utánam, azt szeretném, hogy Ő legyen az. Más aligha mesélheti el nektek.

Egy kedd este a Bercsényi utcára néző erkélyen ültünk Friedrich barátommal. Abban az évben ott béreltem egy szobát. Félemelet, utcára néző erkéllyel. Mellettünk karnyújtásnyira mentek el az emberek, alattunk kocsma volt. A felszűrődő mély basszust éreztük a földre támasztott lábunkban. Az óra már a következő napot alapozta, mi még beszélgettünk. Nagyon szerettem Friedrichet, teljes átéléssel mesélt a legfurcsább, és legelvontabb dolgokról. Az ember legősibb hazugságáról, a nyelvről kezdett el mesélni, aztán már, ahogy ez lenni szokott, a helyzet átvette az irányítást, a beszélgetés önmagát szülte. Hajnali három körül megérkezett Tamás. Ő lakott az ajtó melletti keskeny, hosszú szobában. Ablak nem volt rajta, legtöbbször gyertyát használt, mert szerinte az új LED-lámpák fénye hideg, és kórházat csinálnak minden lakásból, a gyertya pedig meleg, és archaikus fényt ad. Magának való ember volt, orosz főhősök keveréke. Órákig le tudta kötni egy eltört golyóstoll, egy kifordított narancshéj vagy egy elszakadt húrú gitár. Nem hitt a dolgok végességében. Ez a szobáján is meglátszott: elektronikai hulladék, két torony turkált ponyva, üres kartondobozok, rozsdás ásó, régi szerszámok, hatalmas atlaszok – otthon is, az életben is mindenes volt. Ha nagyon elmerült valamiben, felhúzta a vállát, a két kezébe szorított akármit közel emelte az arcához és addig nézte, míg szemüvege le nem csúszott az orra hegyére. Aztán mondott két tőmondatot, mintha kiadná magának a feladatot, és elment otthonról. Egy furcsa púp volt a hátamon. Hol sajnáltam, hol nevettem vele, de volt, hogy szégyelltem, főleg, ha vendégek jöttek hozzám. De becsültem is. Becsültem benne, hogy a világ teljesen hidegen hagyja. Mint aki elfogadta, hogy ez rossz, ennek így kell lennie, és nincs mit tenni ellene. Mindig is biztos voltam, abban, hogy tele van fényesebbnél fényesebb gondolatokkal a koponyája. Hogy verseket, regényeket, szebbnél szebb képeket képzel, csak nem tartja méltónak a közönséget, a világunkat, hogy megossza ezeket.

Kedden délelőtt ment el, és mint mondtam, háromkor érkezett haza. Ahogy jött a Gárdonyi tér felől, a házfalak visszaverték fatalpú cipőjének kopogását. Aztán megláttuk kimért lépteit, befordult a lépcsőházba, és már a lakásban is volt. Lepakolt, majd kinézett hozzánk az erkélyre.

– Hol voltál? – kérdeztem sáros nadrágjára bólintva.

– Semmi különös, csak eszembe jutott ma, hogy megnézzem, mi van a mennyben – mondta hetykén.

Erre önkéntelenül is felnevettem. Annyira Tamás volt.

– És feljutottál? – kérdeztem.

– Igen, fel. A Nyugatitól indultam, Nem tudtam merre, csak mentem. Emiatt aztán át is kellett szállnom Verőcén. Ott várakoztam, futottam, végül Volánbusszal mentem tovább, de valahol Szob környékén, egy földúton megnyílt nekem az ég.

– És Isten halott? Kinyílt az ég, és nem volt benne semmi? – kérdeztem, dőlve a nevetéstől, aztán ránéztem Friedrichre, aki Tamás szemébe meredt. Olyan volt, mintha egy kötél kötné oda a tekintetéhez. Tamás nem válaszolt. Rágyújtott és úgy mosolygott, mint aki már tudja a végeredményt.

– Na, de mi volt? – kérdeztem már nyugodtan, egy hosszan kitartott csend után.

– Ha azt elmondhatnám… – felelte. Bámult a szemközti falra, szívta a cigarettáját és mosolygott.

– Mondd már! – kezdtem türelmetlen lenni. Sosem szerettem, ha tréfálnak velem.

– Nem tudom – felelte mérhetetlen nyugodtsággal.

– Azért próbáld meg – kértem.

És nem tudta. Bármikor kérdeztem, legfeljebb csak repülni, fényleni, meg ehhez hasonló dolgokat tudott, de elmondani, mit látott, azt nem. Aztán már nem is érdekelte, már nem is érdekelt. Elfújt valamit a szél, már hiába kapkodok, már felesleges. Akkor is az volt, most is az lenne. Amit lehet, azt kell elérni, és amit itt hagyhatok, azt itt is szeretném hagyni.

Ő volt Tamás, akit hidegen hagyott az Isten.