Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Párkányi Kornélia: Online

A képernyőn egymás után villantak fel az arcok, ahogy az osztálytársai bejelentkeztek az online órára. Itt egy szöszke kislány, amott egy kócos fiú, majd a tanító néni is. Mindenki egyszerre beszélt, ettől Tomi rettentően megrémült. Olyan volt, mintha a villódzó képek és a hangok teljesen elfoglalnák a fejecskéjét, nem hagyva szabad helyet a gondolatainak. Semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy múljon már el ez a káosz. Dehát megígérte, hogy megpróbálja... Elkezdett úgy lélegezni, ahogy az anyukája tanította. Egy mélyet, lassan ki, egy mélyet, lassan ki….de nem segített. Végül rázkódni kezdett a feje, mint mindig, amikor-ahogy a felnőttek mondták- „szenzorosan túltelítődött”. Minden erejét összeszedve igyekezett megállítani, de nem ment, nem és nem. Buta vagyok-gondolta, a könnyek pedig azonnal elkezdtek lefelé peregni az arcán. Anya ekkor lépett a szobába. Tomi látta, hogy megijed.

-Mi a baj, angyalom? –kérdezte, odarohanva a fiához.

-Nem tudok így tanulni, anya…biztos valami baj van velem. Másoknak olyan könnyen megy... Pedig hidd el, meg akartam próbálni. Megígértem neked és a tanító néninek, de zavar, hogy mindenki beszél és mintha mindenki engem bámulna. Anya, miért vagyok én ilyen buta?

Gabi, Tomi anyukája lehajtotta a fejét. Igyekezett nem sírni, mint már annyiszor, amikor ezeket a mondatokat hallotta. Hetek óta zajlott a tanítás online, és ők még mindig nem tudtak aktívan bekapcsolódni. Szóba sem jöhetett, hogy Tomi használja a mikrofont, a kamerától szó szerint sikítófrászt kapott. Arra nagy nehezen rá tudta venni, hogy néha belenézzen és –hallgasson egy-egy órába, a feladatokat is szorgalmasan megoldotta, de a netes jelenlét kivitelezhetetlennek tűnt. A szíve majd’ megszakadt, hogy a kitűnő tanuló, tehetséges fotós gyereke magát butának tartja. Hiába ismételte el neki annyiszor, hogy az autizmus nem betegség, csak másképp áll a világhoz. A kisfia nem vak, látja, hogy néznek rá a villamoson, amikor rátör egy-egy „fejrázós” roham, vagy épp látványosan elhúzódik, ha túl közel állnak hozzá. Gabi tanácstalan volt. Az osztályfőnökkel megbeszélte ugyan, de hogy lesz így a fia valódi része az osztálynak? Hogy kap jegyeket, ha nem tud a kamerába nézve felelni, mint a többiek?

Ölébe vette Tomit, és hosszan nyugtatgatta. Elővették a nagy madaras könyvet, és megnézték a kedvenceit. Ez segített.

Amint a kisfia este lefeküdt, Gabi bekapcsolta a számítógépet. Hosszan keresgélt, majd maileket írt. Magában fohászkodott, hogy csak ez egyszer sikerüljön, amit eltervezett.

Teltek a napok, átvergődték magukat a tanításon néha kevesebb, de inkább több stresszel. Tomi tanítóival közösen törték a fejüket a megoldáson. Egy különösen nehéz nap után azonban a postafiókjába lépve felragyogott Gabi arca.

-Holnap tanulás helyett valami egészen mást csinálunk-mondta a fiának.

Másnap Tomi legnagyobb rémületére anya bekapcsolta a számítógépen a kamerát. Halkan beszélt valakivel, aztán őt is odahívta. Hosszas könyörgés árán volt csak hajlandó kedvenc plüsstigrise takarásából kibújni. Egy bácsi arca látszott a képernyőn. Ismerősnek tűnt.

-Szia, Tomi! Hallom, te is szeretsz madarakat fotózni-mondta a szakállas bácsi. Nem beszélt hangosan, nem izgett-mozgott, így a kisfiú közelebb merészkedett. De hiszen ez András bácsi, a híres természetfotós!

-Ha kicsit közelebb jönnél, megmutatnám neked a legújabb képeimet. Még senki nem látta őket-biztatta kedvesen a férfi.

Gabi legnagyobb ámulatára Tomi lassan bár, de leült a gép elé. Először csak a fotós beszélt, Tomi csupán mosolygott, de kis kezével repdesve örült a látottaknak. Egy idő után a fiúcska már a gépét is elővette, sőt, a féltve őrzött fotóit is. András elmesélte, hogy éppen Brazíliában tanulmányoz egy kihalóban lévő madárfajt, és mutatott is egyet Tominak.

Aznap este a kicsi fáradtan, de boldogan esett ágyba. A következő napon az osztálytársai hangüzenetet küldtek, amelyben megígérték, hogy egyesével és halkabban beszélnek majd, csak csatlakozzon már hozzájuk, mert nagyon hiányzik.