Ahogy a kávéra vár, amíg lefő, a pult szélére helyezett kézfertőtlenítőhöz nyúl, két pumpányit nyom a tenyerébe, két átlátszó, cseppfolyós borsó, elkeni a kezén és az ujjai között is egyesével. Ajkát harapdálja, a fogát szívja, mint akinek muszáj valamilyen pótcselekvést végeznie, amíg a tejhabosító dolgozik.
Aztán minden reggel öt harmincötkor távozik, ilyenkor nincs még forgalma a pékségnek, mindig ő az első. A kilincset bal kézzel nyomja le, a hüvelykujja sosem ér a fogantyúhoz. A cipősarka le van kopva, úgy, ahogy a kavicsokat csiszolja gömbölyűre a folyósodrás. Mindig megpördül a sarkán, ahogy kilép az ajtón, talán ezért.
Ma reggel telefonált, miközben belépett, csak biccentett felém, szája suttogva formázta:
– A szokásosat.
Gépies mozdulattal nyúltam a süteményfogó után, hogy kihalásszak egy brióst. Papírzacskóba pottyantottam, a pultra helyeztem, és nekiálltam kávét főzni. Fel sem pillantott, az ajkát harapdálta, közben ritmusra aházott a telefonba, mint egy elcsigázott metronóm. Bosszantott, hogy mással beszélgetett. Ha rám néz, ha nekem mondja, mit szeretne, akkor is, ha az a szokásos – azt szeretem. Ez így nem helyes, megborult a világ rendje.
– A szokásosat.
Veszekedni kezdett a vonal túloldalán lévő valakivel, alsó ajkát egyre vadabbul csócsálta. Csendben a pultra tettem a tejeskávét, szinte visszafojtott lélegzettel, mialatt az ő hangja megremegett, majd elcsuklott. Fojtott motyogást hallottam a túlvégről, az illető nagyon magyarázott, de úgy tűnt, Anonima ettől egyszerre bizonytalanodott el és vált egyre zaklatottabbá.
– Hétötven – mondtam. Felém csúsztatta a négyrét hajtott ötszázast, markomba csempészte az aprót. Éreztem, hogy a tenyere izzad, az ötszázas csuromvizes volt. Elszorult a torkom, a szívem már a bordáimat verte. Letette a telefont. Egy pillanatra összenéztünk, barna szeme segélykérően villant rám. Elfehéredett ajka felett egészen kicsi, homokszemnyi verejtékcseppek gyöngyöztek.
És akkor összeesett. Feje hangosan koppant a pékség csempéjén. Félig nyitott táskájából szanaszét gurult a holmija, egy kistükör fordult egyet, mint a búgócsiga, egy kulcscsomó csörömpölve zuhant ki a cipzározatlan belső zsebből.
Lassan kimásztam a pult mögül. Leguggoltam hozzá, a térdem nagyot roppant a hajnali csendben. Kint egy autó suhant el a főúton, fényszórói sárga párás fényfoltokat nyaltak a pékség üvegére. Megkövülten guggoltam Anonima mellett. A mellkasa nem emelkedett, nem süllyedt.
Megállt a metronóm. A mobilja kijelzője villódzni kezdett, egyetlen üzenet ugrott fel a képernyőn: Sajnálom, kérlek hívj vissza.
Nem fog, gondoltam magamban. Nem érdemled meg őt. Anonima az enyém, én érdemlem. Az enyémnek kellett volna lennie.
Azt hiszem, ott halt meg a pékség padlóján. Mentőt kellett volna hívnom, de nem tettem. Ott guggoltam mellette selymes, sötét haját simogatva. Öt negyven. Már nem kellene itt lennie, de most már nem távozik. A mentő itt már nem segít. Hat óra. Most már a rendőrséget kellene hívni. De várok még. Hadd legyen végre egy kicsit az enyém, mielőtt valaki másé lesz megint.
