Szerencsére anyja még nem volt otthon. Földre dobta a táskáját, sebtében papírra vetett néhány sort, és a dzsekije zsebébe dugta. A fürdőszobában kinyitotta a szekrény ajtaját. Szeme megállapodott egy üvegcsén. Ez az! Anyu altatója. Remegő kézzel nyúlt érte. Egy ideig farkasszemet nézett a tenyerébe öntött pirulákkal, majd gyors elhatározással a szájába dobta őket. Most már nincs visszaút, grimaszolt gyászosan a tükörképére, miután lenyelte az utolsót is. Nem is olyan vészes. Szépen elalszom és kész, mindennek vége. Többé nem leszek egyedül, sőt se-hogy-sem le-szek, suttogta tagoltan a tükörbe nézve. Keserű elégedettség töltötte el. A sírkövén majd az áll, hogy „élt 16 évet”.
Hevesen vert a szíve, amikor becsapta maga mögött a lakásajtót. Kulcsot nem vitt, nem lesz rá szüksége. Könnyűnek érezte magát, szinte repült lefelé a lépcsőkön. Sietnie kellett, versenyt futni a kiszámíthatatlan percekkel. Nem akarta lekésni a buszt, és nem tudta mennyi ideje van, míg a gyógyszer hatni kezd. Meglepődött, milyen nehezen szedi a levegőt. Lihegve ült le a jármű végében. Nem vagyok formában, állapította meg tárgyilagosan. Furcsa mód rendkívül élesen látott mindent, úgy, ahogy eddig még sosem. Különös érzés volt. Szeme magába itta a hátrafelé futó házakat, fákat, embereket, mintha lefényképezne mindent, hogy magával vigye arra az ismeretlen, misztikus helyre, ahová tart, és ami még rejtély volt előtte.
Megérkezett a célhoz. Leszálláskor megszédült, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Érezte, ahogy tagjaiban szétkúszik a fáradtság, szeme majd leragadt az álmosságtól. Már csak egy kicsit kell kibírni, nógatta magát. Tántorogva indult el a máskor emberektől hemzsegő, de októberben szinte üres utcán az erdő felé. Egy nő rosszalló tekintetet vetett rá. Nahát! Részeg! Megtanítanálak a tisztességre, ha az én gyerekem lennél, sipította feléje felháborodva. Hozzá azonban nem jutottak el a szavak, csak ment gépiesen. Már látni is alig lehetett. Nem volt szüksége fényre, behunyt szemmel botorkált, míg csak a lába fel nem mondta a szolgálatot. Leroskadt egy fa tövébe és mély, feloldozó, tudattalan álomba zuhant.
Az esti órákban fiatal pár vetődött arrafelé. Az erdő gyönyörű volt, a levegő friss és tiszta. Még délután indultak el, élvezték a barangolást. Hirtelen sötétedett rájuk. Sietősre fogták lépteiket, nehogy a szállodában lekéssék a vacsorát. A mobil fényében riadtan fedezték fel a földön fekvő lányt. A férfi lehajolt, megfogta az élettelennek tűnő kezet. Beleborzongott a jéghideg érintésbe.
Még él, bólintott a hamar kiérkező mentőorvos, ujját a lány nyaki ütőerén tartva. Hihetetlen szerencse, hogy ilyen későn, véletlenül éppen erre jártak. Ez nem véletlen, ingatta fejét megrendülten a nő. De miért tesz ilyet egy fiatal lány? Amíg a mentősök a lányt vizsgálták, egy rendőr átkutatta a zsebeit, és megtalálta a rövid levélkét. Csak ennyi volt a papíron: Nem akarok egyedül lenni!
