Döntős alkotások

2023 2022 2021 2019 2018 2017

J. Simon Aranka: Egyedül

Félt hazamenni, csak ődöngött céltalanul. Csak egy kis csíny volt. Ezért igazgatóit adni? Anyu meg fog ölni, meg fog ölni… hajtogatta kétségbeesetten, mint valami halált hozó mantrát. Amióta apa meghalt, kész idegroncs. Rettegett tőle. Azonnal eljár a keze, van, hogy a kést is felkapja dühében, néha azt sem tudja mit csinál. Amióta apa meghalt, nincs kihez menekülni. Amióta apa meghalt, egyedül van ebben a túlzsúfolt világban. Egyedül. Szíve összeszorult, torkában gombóccá gyűlt a félelem. Ezernyi szilánkban hevert az élete. Mindenütt szilánkok, szanaszét szóródva térben és időben. A bőre alá, még a szemébe is beették magukat a tűhegyes kis vacakok. Torkából a szeme sarkába tolult az elveszettség, a magány érzése. Hangos csuklással tört elő a zokogás. Nem bánta. Feltörő könnyei talán kimossák a nyavalyás szilánkokat. Hiába, nem lett jobb, csak még erősebben szurkálták a szemét. Egymást kergették fejében a zavarosnál zavarosabb gondolatok, aztán az egyik, a legerősebb, fészket rakott benne. Bólintott, és szapora léptekkel elindult hazafelé.

Szerencsére anyja még nem volt otthon. Földre dobta a táskáját, sebtében papírra vetett néhány sort, és a dzsekije zsebébe dugta. A fürdőszobában kinyitotta a szekrény ajtaját. Szeme megállapodott egy üvegcsén. Ez az! Anyu altatója. Remegő kézzel nyúlt érte. Egy ideig farkasszemet nézett a tenyerébe öntött pirulákkal, majd gyors elhatározással a szájába dobta őket. Most már nincs visszaút, grimaszolt gyászosan a tükörképére, miután lenyelte az utolsót is. Nem is olyan vészes. Szépen elalszom és kész, mindennek vége. Többé nem leszek egyedül, sőt se-hogy-sem le-szek, suttogta tagoltan a tükörbe nézve. Keserű elégedettség töltötte el. A sírkövén majd az áll, hogy „élt 16 évet”.

Hevesen vert a szíve, amikor becsapta maga mögött a lakásajtót. Kulcsot nem vitt, nem lesz rá szüksége. Könnyűnek érezte magát, szinte repült lefelé a lépcsőkön. Sietnie kellett, versenyt futni a kiszámíthatatlan percekkel. Nem akarta lekésni a buszt, és nem tudta mennyi ideje van, míg a gyógyszer hatni kezd. Meglepődött, milyen nehezen szedi a levegőt. Lihegve ült le a jármű végében. Nem vagyok formában, állapította meg tárgyilagosan. Furcsa mód rendkívül élesen látott mindent, úgy, ahogy eddig még sosem. Különös érzés volt. Szeme magába itta a hátrafelé futó házakat, fákat, embereket, mintha lefényképezne mindent, hogy magával vigye arra az ismeretlen, misztikus helyre, ahová tart, és ami még rejtély volt előtte.

Megérkezett a célhoz. Leszálláskor megszédült, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Érezte, ahogy tagjaiban szétkúszik a fáradtság, szeme majd leragadt az álmosságtól. Már csak egy kicsit kell kibírni, nógatta magát. Tántorogva indult el a máskor emberektől hemzsegő, de októberben szinte üres utcán az erdő felé. Egy nő rosszalló tekintetet vetett rá. Nahát! Részeg! Megtanítanálak a tisztességre, ha az én gyerekem lennél, sipította feléje felháborodva. Hozzá azonban nem jutottak el a szavak, csak ment gépiesen. Már látni is alig lehetett. Nem volt szüksége fényre, behunyt szemmel botorkált, míg csak a lába fel nem mondta a szolgálatot. Leroskadt egy fa tövébe és mély, feloldozó, tudattalan álomba zuhant.

Az esti órákban fiatal pár vetődött arrafelé. Az erdő gyönyörű volt, a levegő friss és tiszta. Még délután indultak el, élvezték a barangolást. Hirtelen sötétedett rájuk. Sietősre fogták lépteiket, nehogy a szállodában lekéssék a vacsorát. A mobil fényében riadtan fedezték fel a földön fekvő lányt. A férfi lehajolt, megfogta az élettelennek tűnő kezet. Beleborzongott a jéghideg érintésbe.

Még él, bólintott a hamar kiérkező mentőorvos, ujját a lány nyaki ütőerén tartva. Hihetetlen szerencse, hogy ilyen későn, véletlenül éppen erre jártak. Ez nem véletlen, ingatta fejét megrendülten a nő. De miért tesz ilyet egy fiatal lány? Amíg a mentősök a lányt vizsgálták, egy rendőr átkutatta a zsebeit, és megtalálta a rövid levélkét. Csak ennyi volt a papíron: Nem akarok egyedül lenni!