Este kilenc körül volt hely a tizenhetes villamoson. Leereszkedtem egy ülésre, fáradt volt mindenki körülöttem. Bambultunk a sötét ablakok tükrébe, azon át az elmúló napba, vagy a telefonokon át egy megszerkesztett világba. A jármű ismerős kattogása egy jelentéssé állt össze : haza, haza-haza, haza...Egy massza lettünk, a biztonságot, kiszámíthatóságot vágyóké. Haladt velünk a szerelvény kiszabott útján.
Ahogy bomba csapódik a békés szántóföldbe, egy család nyomult be közénk. A csecsemő üvöltött, a hat év körüli kislány lelkesen szaladt foglalni egy helyet, anyu ide-ide, a négy év körüli fiúcska látványos nyűglődéssel vonszoltatta magát, oda akart ülni, ahova nővére, összevesztek, az én akajok, és énültemittelőbb fordulatokat ismételgették sivítva. Közben az apa a babakocsit rázta, teljes férfi erejéből, ám a kicsi nem vette a lapot, fokozódott az ordítás. A két remekbe-szabott felnőtt egyed kétségbeesetten küzdött az elemekkel, egy cunami lecsendesítésén fáradoztak. Nem mertek körbenézni. Lopva konstatálták, hogy a mindenható utazóközönség rögtönítélő bírósága még nem hozott halálos ítéletet, kivár. Egy öregasszony erősen ingatta a fejét, lehet, csak tremor. A műszakot záró testes családanya-szerű lény üveges tekintettel, óriás szatyorral az ölében, amelyből egy flóraszept kandikált ki vörös kersztjével, látszólag kívülmaradt a valóságshow-n. A jól öltözött őszes úr, laptoptáskáján zongorázva finom ujjaival, keresztbe tette először jobbra, majd balra a lábát. Két fiatal kínai lány a keleti arcok fegyelmezett derűjével, kihúzott derékkal ült, gyönyörű kezük ölükben pihent, egyikőjük lába dobolásba kezdett. A fogantyút markoló izomember megigazította fülén a fülhallgatót, dobott egyet a sporttáskáján, heves rágózása még inkább kiemelte kidolgozott arcizmait. A gimis fizimiska gitártokkal, az ajtó elé állt, lábát rázva siette az időt. S a többiek, akik most kimaradnak a leírásból, de ott voltak, mind ráerősítettek arra, amit épp csináltak, biztosítva a helyet, melyet egyszer már megszereztek. Magam rátapadtam a látványra, talán, mert mégiscsak lenyűgöz az emberi küzdelem.
A papa megelégelte a csecsemő ágálását, kivette őfelségét a babakocsiból, kereste a legjobb testközeli pozíciót. A mama ölébe ültette a megfeszült testű kisfiút, a nagylány elfoglalhatta az értékes ablak-melletti helyet, s mint aki jól végezte dolgát, közel húzódott anyjához, bal oldala anyja jobbjához simult, fejét vállára hajtotta. A fiúcska rugdosott, homorított, nyögött, kapálózott. A mama erővel, türelemmel ölelte, nem nyugtatgatta, nem csitítgatta, s alig hallhatóan egy dal dúdolásába fogott. Mm...mm... Váratlan volt oda a dallam, mintha kívülről érkezne. A kislány, anyja burkában természetes csengettyű-hangján bekapcsolódott, s folytatta szöveggel a dalt:...mint a szép hűvös patakra a szarvas kívánkozik...lelkem Istent úgy óhajtja és hozzá fohászkodik...
A kisfiú lassan elernyedt a mama mellkasán, arcát nővére felé fordította, a papa közelebb húzódott, a babát is elérte az ismerős hang, kis fejével anyja felé szagolt. A vihar lecsendesedett.
Összenéztem a kínai lányokkal, mosolyogtunk, a türelmetlen kamasz hátranézett, nyitva maradt szája tanúskodott, hogy egy pillanatra elfeledte ellenállását a lehetetlen felnőtt világ felé, a családanya vonásai kissé felengedtek, s szatyrába nyúlt egy kiflicsücsökért. Az öregasszony fejmozgása nem maradt abba, de mintha a nem, igenné vált volna, s tekintete valahova a régbe révedt, egy templomban találva magát, ott középtájt, szép, szigorú szülei között, énekelve. A villamoson mélységes csend lett, csak a csenevész dallam hullámzott közöttünk, észrevétlenül összekapcsolva minket: masszából nézőkké, nézőből, résztvevőkké alakítva, kérdezve, leborulva, kisimulva, vágyakozva, egy dallam után, valami Értelem után eredve.
