Mióta csak emlékszem, én mindig egy kicsit másmilyen kisfiú voltam, mint a többiek. Igaz, hogy nekem is van kettő kezem és kettő lábam. Két fülem, amire cseresznyét lehet akasztani, egy orrom, ami ilyenkor nyárra már tiszta szeplő, és szürkéskék szemeim, amit nem lehet tudni, kitől örököltem. Viszont vannak dolgok, amikben senkire sem hasonlítok. Andriska, a szomszéd kisfiú itt játszik az udvarunkban. Ő pont akkora, mint én. Nagycsoportos óvodás. Mezítláb szaladgál és katonásat játszik, a puskát néha lekapja a válláról, és a diófa melletti képzeletbeli ellenséget lövi vele. Látom, hogy tiszta fekete a lába a kosztól, az anyukája is észrevette, hogy a lábát nézem, de nem haragszik rá, nem szól Andrisnak, hogy vegye fel a cipőjét, helyette kedvesen megsimogatja a fejem búbját. Szeretem nézni, ahogy Andris futkos és nagyokat kiált, amikor a diófa mellől találat éri és elvetődik a fűben. Lehajtom a fejem és a zöld füvet nézem.
Szeretném, ha megcsiklandozná a talpam. Majd ráállok én is mezítláb erre a lenyírt fűre. És, ha már olyan sokat állok rajta, hogy megfogta a lábam, tovább megyek és magas szúrós fűben állok. Nem is zavar, hogyha megböki a bőröm. Pedig ott biztosan csalán is van. De nem félek tőle, mert Andristól láttam, hogy amikor megcsíp a csalán, be kell nyálazni a mutató ujjunkat és bedörzsölni vele a piros foltokat. Így, miután benyálaztam a viszkető csípéseket, tovább megyek. Keresek vizes füvet is. Olyat, amire sok eső esett. Talán lehet érezni, hogy alatta sáros barna föld van, amiből éppen kimásznak a földigiliszták. Addig szeretnék a giliszták mellett állni, amíg belesüpped a talpam. Figyelem, ahogy a lábujjaim között felszivárog a hideg barna lé és lassan belepi a lábfejem. Megmozdítom az ujjaim, és hallom azt a cuppogó hangot, amitől mosolyognom kell. Olyan ragacsos és puha. Amikor kihúzom a lábam, tiszta sáros. Nem törlöm le. Koszos lábbal megyek majd mindenhova. Homokos vízpartra, ahol lehet várat építeni, és ráncosra ázik a gyerekek bőre. Erdőbe, ahol a vaddisznó és a szarvas lábnyoma mellett ott lesz az enyém is, és biztosan minden vadász tudni fogja a formájáról, hogy én jártam ott. Az utcára is koszos lábbal megyek, amikor a nyári forróságban remegő az aszfalt felett a levegő, és nagyon gyorsan kell szaladni rajta, hogy ne égessen meg. Átszaladok Andrisékhoz, olyan gyorsan, hogy lehet, hogy a lábam egyáltalán nem is érne az úthoz. Felmászunk a legmagasabb fára, ami az udvarukban van, és lőjük csúzlival a támadó indiánokat. A fáról lefelé, amikor megcsúszik a lábam, és szálka megy bele, nem fogok sírni. Este pedig, amikor jönnöm kell haza, az útszéli kavicson jövök, egyensúlyozok és nagyokat szökkennek, amíg a kapunkhoz érek. Biztosan Anya sem lesz rám mérges, amiért a koszos lábammal a frissen felmosott konyhapadlóra lépek, és a koromfekete lábnyomok vezetik a kádhoz. Biztosan segít, és kiszedi a lábamból a szálkát. Biztosan így lesz.
Lehajtom a fejem és a lábam nézem, ami nem mozdul. Teljesen tiszta, puha és fehér. Egyszer sem tudtam még igazán összekoszolni. Talán nem is gondolnátok, hogy néha mi jár a fejemben. Észrevettem, hogy a felnőttek bámulnak engem, aztán lesütik a szemüket és elfordulnak. Viszont egyszer egy kislány kíváncsian megkérdezte, miért ülök ebben? Anyukám örömmel mondta el neki, és azt is, hogy játszhat velem, csak egy kicsit másképp, mint gondolta. A kislány mosolyogva az ölembe tette a rózsaszín póniját. Lehullott róla a csillámpor a nadrágomra. Utána egész nap szerettem nézegetni, ahogy csillog. Ahogy erre gondolok, valami hideget érzek a lábamon. Andris előttem guggol és egy homokozó vödörből sarat ken a csupasz lábamra. Két tenyerével kanalat formázva nagy halmokban pakolja rám, vastagon, alaposan, amíg már semmi sem látszik a bőrömből, és suttogva mondja:
-Nézd! Téged is álcázlak! Nehogy meglássanak az indiánok!
