Ha még látni akarod, gyere haza, mondja nagyanyám.
Zötyögve megyünk bele a télbe, és én, persze, nem vettem kabátot, mert másfél órával és kilencven kilométerrel korábban tavasz volt, február végi napsütéses, madárcsicsergéses szegedi tavasz.
Nem lehet, hogy kibírja a jövő hétvégéig? – kérdezem. A doki szerint nem is olyan öreg.
Késő már, öt napja tudom, de azért csak gurulunk bele a télbe, a bőröndömben üres műanyag dobozokkal és mosatlan ruhákkal.
Nagyanyám hallotta az utolsó lélegzetét, azt, amivel átsóhajtotta magát a túlvilágra.
Vajon, ha egy macskáért jön, a halál is bársonytalpakon oson?
Gázolaj és vas szaga üli meg a fülke levegőjét, beeszi magát a számba, olyan az íze, mint az elvágott ujjnak.
Ha ma este ideérsz, talán elbúcsúzhatsz tőle, mondja apám.
A táskám kicsi, nem viszek benne mosatlan ruhát, a macska, aki visszavár, second hand, de az életemben új átutazó. A vonat másnap hajnali. Át kell szállnom Bupapesten, de legalább nem elzsibbadt tagokkal kelek föl az ülésről.
Késő már, néhány órája tudom, ezúttal hoztam magammal kabátot, könnyű, vízálló koratavaszit, mert már felnőtt vagyok, vagy mi a szösz.
Az éjjeliszekrényen a krimi, amit utoljára olvasott, benne, a közepe táján a bevásárlócetli-könyvjelző és a félbeszakadt gondolatok. Látni sem bírom.
Végigforgolódom az éjszakát, és vagy száz másikat, álmomban légies, tarka papírszalagok és rothadó mocsári kacsok absztrakt kavalkádja kavarog.
Vajon melyik az anyai szeretet szerve, kérdezném a halált, ha szóba állna velem.
A testem kitölti a Swift sofőrülését, a szövetet és a gázpedált is elnyűtte az ingázás, reggel oda, este vissza, mindig ugyanaz a szolid kosztüm és körömcipő. Érzem a tankolás utáni benzinszagot, de nem szellőztetek. Szeretem ezt az öreg, büdös kis dobozt, pedig hogy mérgelődtem miatta, hogy nekem csak egy alig használt, büdös kis doboz jutott. Feleség-autó.
Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, hogy a férje…
A kabátot a hátsó ülésre dobom, rá a színes, bohókás sálat, szerelmes galambok csókolóznak egy piros szív fölött, ketten a világ ellen, tőle kaptam. Hol van már a mi belakott-megszokott szövetségünk, az összekapaszkodásunk, hová repültek el a madarak?
A volt férjem, helyesbítek.
Késő már, három perce tudom, nem várta senki haza, csupán a szobanövényei, majd azoknak elmondom, ha neki nem lehet, hogy rég megbocsátottam.
A halál hallgat, én vagyok a bástya, a szülő, aki megóv a vihartól, és kandalló-melegével biztonságot ad.
Nagyokat döccen alattunk a rohamkocsi, a fém műszerek összecsörrennek, a szíjak a testembe vágnak, fáj. Fertőtlenítő és vegyszerek csípős szaga hatol az orromba, nem baj, ez jó, segít eszméletemnél maradni.
A táskám! A táskám a lakásban maradt, ki törődik egy nyomorult öregasszony holmijával? Lehet, hogy lopósok!
Segíts...! Kotorászni próbálok, de a szíj nem enged.
Senki nem mond nekem semmit. Miért nem mondanak semmit?
Elhoztuk a néni táskáját, csitít a fiatal, szőke ápoló, Istenem, annyira hasonlít rá, nem lehet, hogy ő…? Gyöngéd-határozottan lefogja a kezem. Az iratai, a fotók, itt van minden.
Az életem.
Késő már, ezt bizonyossággal tudom, valakinek nemsokára megmondják: siessen, vagy hogy sajnálattal kell közölnöm…
A szőke fiú megérezhet valamit, mert kinyitja a pénztárcámat, és kiveszi belőle a fényképeket. Mosolyog, amikor a reszkető ujjaim közé nyomkodja őket, és beszél hozzám, de én nem hallom, nem értem, a mosoly elhomályosodik; már úton vagyok, várom a válaszaimat.
Ezúttal biztosan odaérek. Valahová.
