Mármint az „irodába”.
Az iroda egy áporodott levegőjű, omló vakolatú ház pincéjében működött, ahová egy rozzant, nyikorgó falépcső vezetett le. A ház kétszintes volt, emeletén olyan egyetemistáknak kiadott lakások, akik nála is csóróbbak, de nem annyira csórók, hogy az egyébként is kevés, de a protekciósok miatt minimális számú kollégiumi szoba egyikét megkaphassák.
De az ő csórósága már nem tart sokáig, gondolta Tom. Ma nyélbe üti a Nagy Üzletet, így, nagy betűkkel. Leült a helyére a gyenge villanykörtéktől homályos pincehelyiségben, amit a főnökük, akit úgy kellett hívni, hogy A Főnök, minőségi szuterénnek nevezett, és benyomta a gépet. Pillanatokon belül ott villogott a csetablak.
Mr. Laszlo Laky.
Laky, mint lucky. Szerencsés. Most ő lesz a szerencsés, az eddig szegény kis Tom.
– Üdvözlet, Laszlo – a fordítószoftver pompásan ültette át a szavait erre a fura idegen nyelvre. – Kezdhetjük?
Hosszú, neki legalábbis hosszúnak tűnő szünet után érkezett a válasz.
– Mr. Kent, nagyon örülök. Hát sikerrel járt?
Hetek óta leveleztek, mióta Laszlo válaszolt Tom egyik levelére. Vagyis dehogy az övére, hanem az elegáns, ősz hajú, öltönyös-díszzsebkendős David Kent bankigazgató, a Royal Bank of Canada igazgatósági tagja levelére.
Tom ugyanis levélírásból élt. Kevésbé elnézően azt is mondhatjuk, internetes csalásból. A darkwebről származó email-címekre küldött levelekben arról tájékoztatta a címzettet, hogy hatalmas vagyon birtokába juthatnak, miután örökösök nélkül elhunyt egy velük azonos vezetéknevű, visszavonultan élő dollármilliomos. Aki bekapta a csalit, azzal elég gyorsan eljutottak oda, hogy a vagyon harmadáért cserébe csak néhány banki adatot kell megadnia. Olykor néhány ezer dollárt is összeszedett a „depozitba helyezett vagyon felszabadítására”, amit a Főnök széles vigyorral és a szokottnál vastagabb borítékkal honorált.
Laszlo félórán belül válaszolt, az ilyenek a legjobb palimadarak. Azt írta, hogy egy 72 éves mérnök, szintén visszavonultan él, és a távolabbi rokonok közül rémlik is neki az elhunyt. Ideális alanynak tűnt, amíg az „örökölt” összeg ki nem derült – akkor ugyanis közölte, hogy őt ennyi pénz nem érdekli. Elmesélte, hogy egy találmánya, ami, ha elkészül, 63 százalékkal olcsóbbá teszi az áram előállítását, akkora szabadalmi díjjal kecsegteti, hogy mellette eltörpül ez az örökség. A szám, ami mondott, egy nagyságrenddel tényleg nagyobb volt, Tom még ültében is megszédült.
Úgy tűnt, Laszlóval megszakad a kapcsolat, ám két hét múlva ő írt. Hogy nem várt nehézségek és pluszköltségek miatt fű alatt, ahogy az örökséget intézték volna, nem kaphatna-e néhány ezer dollárnyi bankhitelt a fejlesztés befejezésére. És felajánlott egy olyan részesedést, annyi nullával, hogy Tom azt érezte, ha van az ültében szédülésnek világrekordja, akkor ő rövid időn belül kétszer is megdöntötte.
Az azóta eltelt időben összeszedte azt a 13 ezer dollárt, aminek megfelelő forint Laszlónak kellett. Nem volt könnyű, de sikerült. Közben megkapta a dokumentumokat, tervrajzot, banki papírokat, szándéknyilatkozatokat, és ami a legfontosabb: egy hiteles szerződést arról, hogy a szabadalmi díj 25 százaléka 99 éven keresztül Tomot illeti – hogy miért nem David Kentet, azt nem kellett magyaráznia, ahogy Laszlónak sem azt, miért barbadosi és nem magyar a bankszámla.
– Hát sikerrel – csak ennyit válaszolt. Nagyot nyelt, ahogy rányomott az utalás gombra a netbankban. Aki mer, az nyer. Hetek, legfeljebb hónapok múlva milliomos lesz.
Milliomos lett. Fel sem fogta még, pedig már percekkel ezelőtt megjött az sms. Szerencsés László, a BME másodéves hallgatója alig hitte el, hogy ilyen könnyen átverhet egy netes csalót. Először csak szórakozni akart vele, ahogy egy netes videóban látta, aztán jobb ötlete támadt. Méghozzá milyen jó! Most van nagyjából ötmillió forintja, amit egy bizonyos Mr. Laky pillanatok múlva megszűnő barbadosi számlájáról kapott.
