Azt hiszem, valójában Péternek hívták. Három hétig volt az osztálytársunk. Az arcát csupa régi sebhely, elkapart pattanások, bárányhimlő nyomai borították. Olyan kék szemei voltak, mint a búzavirág, de nem lehetett gyomorgörcs nélkül beléjük nézni. Valami gond volt vele. Túl magas volt, túl sovány, túl vad, túl szemtelen. Nem tudtuk pontosan, honnan jön, csak azt, hogy sehol sem maradt sokáig.
A rozsdavörös haja miatt kezdtük el Rózsának hívni. Éva barátnőm ötlete volt a becenév, ami aztán rajta ragadt.
Rózsa szinte minden órán aludt, de ha ébren volt, és épp nem a padra firkált, nyerítve röhögött a legkevésbé vicces eseményeken is. Lakatokat meg fél pár cipőket lopott, és egyszer kimászott harmadik emeleten egy párkányra, hogy megleshesse a végzős lányokat az öltözőben. Legalább is a fiúk ezt állították.
Biológia órán néha kinézett magának valakit, akit egész órán bámult, csak hogy kikészítse. Egyszer ment be testnevelésre, és akkor sem vette le a hosszú fekete kapucnis pulóvert, amit minden nap viselt. Le is kellett ültetni aztán, mert valakit felrúgott.
Ha benn maradt a teremben enni, mindenki kivitte a pénztárcáját, meg a telefonját. A mögötte ülő lányok befújták parfümmel, amíg aludt, hogy ne legyen olyan szekrény-szaga, a fiúk pedig kidobták a cipőit.
Csak az iskolaudvar hátuljában tanyázó Punkok álltak szóba vele, ha éppen arra csavargott, ahol ők cigarettáztak a bokrok mögött. Persze, közéjük se illett.
Volt, hogy elvonult a fiúmosdóba, és bevizezte az arcát meg a haját. Egy ilyen alkalommal ketten az osztályból utána mentek, és amikor Rózsa a csap alá tartotta a fejét, elkapták. A tarkójánál fogva belenyomták a mosdó aljában felgyülemlett vízbe. Nem tudom, pontosan mi történt, csak azt láttuk, hogy kirohan a WC-ből, az egyik fiú meg a földön ül, kezeit az arcára szorítva, és az álláról folyik a vér. Rózsa eltörte az orrát.
Fegyelmi tárgyalás kezdődött, és tudtuk, hogy Rózsa tőlünk is menni fog.
Az utolsó napon, amikor láttuk őt, múzeumlátogatásról terelték visszafelé az osztályt. Zuhogott az eső, Éva pedig hirtelen meglátott egy kismacskát. Ázott kis fehér jószág volt, a kocsik alatt vonszolta magát, keservesen nyivákolt, és néha egészen elmerült a pocsolyákban.
Sajnálkozva néztük, de volt, aki nevetett is, ki tudja, miért. Egyszer csak Rózsa lelépett a járdáról, egyenesen az úttestre. Az esőfüggönyön át halványan láttuk az alakját, ahogy, mint egy mitológiai hős, befut az autók közé. Másodjára sikerül csak elkapnia a cicát. Dudáltak rá, vizes kezén megcsillant az autók lámpájának fénye, ahogy bemutatott a sofőröknek. Egy autó rémisztően közel húzott el mellette, lefröcskölte. Rózsa magához ölelte a reszkető kisállatot, és a tanárok szidalmai közepette visszaszaladt vele hozzánk. Röhögtünk rajta.
Évának adta a kisállatot, amíg kibújt a pulóveréből, ami nélkül addig sosem láttuk. Kifordította, a belseje még nem volt vizes. Visszavette a macskát, beletette a pulcsiba és óvatosan bepólyálta, hogy megmelegedjen, majd az ölébe vette a kis csomagot, amiből csak az állatka feje lógott ki. Tisztán emlékszem még ma is, hogy egy fehér izomtrikó volt rajta, vékony, csontos vállaira csöpögött hajából a víz.
Elhalt a nevetés. Soha nem láttuk azelőtt ennyire gyengédnek és szelídnek. Csak néztük őt, ahogy halvány mosollyal az arcán simogatja a kismacska fejét, sápadt karjain és mellkasán számtalan rettenetes lila véraláfutással. Eltelt néhány pillanat, aztán Rózsa felnézett ránk. Összerándult. Évához lépett újra, durván odalökte neki a betakargatott cicát.
-Tessék, a tiéd lehet. Nekem nem kell. Mihez kezdenék egy ilyen ostoba döggel?
Mikor tovább indultunk, Rózsa elmaradt tőlünk. Zsebre vágta a kezeit, vállai néha meg-megremegtek.
Nem tudom, megmondani sírt-e. Talán csak az esőcseppek folytak úgy az arcán, mintha könnyek volnának.
