A második kocsiban álltam, a biciklitartónál, hogy le tudjam tenni a virágot, amit anyukádnak hoztam, és a hajam igazgattam meg a papa pálinkáját, ami mindig elborult a táskában. Egyszer lehet csak első benyomást kelteni, ezt mantráztam magamban, és közben arra gondoltam, vajon hányan lennének most velem a barátaim közül, ha én is első benyomás alapján ítélnék.
A kapaszkodót szinte sosem használtam. Elég volt, ha te stabilan állsz, én a kabátod szövetébe kapaszkodtam, úgy hallgattam, mit gondolsz a Gólyakalifáról, miközben az ajtórésen bekúszó szél libabőrt hintett a nyakadra, és én elhatároztam, hogy karácsonyra kötök neked egy sálat. Ekkor már tudtam, hogy nem csak miattam olvasol, hanem mert a könyv is érdekel: szerettelek anélkül is, hogy hangos lépésekkel járnád az utamat. Te megmondtad ezt is, eltelik egy hónap, eltelik kettő, aztán az ember már fel sem figyel a jóra, olyan adottnak veszi. Ha néha mégis megremeg a lába, az csak azért lehet, mert ennyit kanyarog Hűvösvölgyben a villamos.
Lassan múlt a tél, márciusban még lángolt a fűtőtest, egész úton hozzáért a lábam, miközben a legódat szorongattam, amit befektetésnek vettél az infláció miatt. Rajtad a sál volt, rajtam meg a legcsinosabb blúzom, és hiába meséltél a videójátékos kollégákról, én leragadtam ott, hogy egy óra múlva kezdődik a kiállításmegnyitó, mi meg nagyban robogunk a világ másik vége felé és alig látok ki a Harry Potter kastély mögül. Azt mondtad, bontatlanul sokkal többet ér majd, de még kinyitni is hajlandó lennél, ha összeraknám veled. Nem értettem, miért kerül háromhavi ösztöndíjba receptre kreatívnak lenni.
Régebben azt gondoltam, mindig olyan elfoglalt vagy, hogy ezért kell az első kocsi első ajtajához menni, mert ennyi idő is megspórolható a leszállásnál, hogy nem robog el a villamos az orrunk előtt. Én néha jelezni is elfelejtek, ilyenkor annyi csak a szerencsém, hogy mások is leszállnak, különben édesmindegy lenne, melyik kocsi melyik ajtajánál vagyok, annyi időbe telne a visszaút. Szólni kell, ha ki akarunk szállni, meg jelezni akkor is, ha fel, ilyenkor még a garázsmenet is megvár, ha elég hangosan csattognak a lábaink a lejtőn. Ha egyedül vagyok, nem szállok előrébb a második kocsinál: egészen megnyugtat, ha elrobog mellettem a villamos, miközben az ablakokról lecsúszva őrzi a tükörképem a levegő.
Én a régi villamosokat szeretem, nem az újat, ahol ablakot sem lehet nyitni és a klímától fagyos a légkör. Szerencse, hogy Hűvösvölgy prózaiságába nem illenek bele a kombínók, erre gondolok, miközben leülök bal szélre és szélesre tárom az ablakot. Ölemben a hátizsákom, esőt írnak estére, de még csak egy pulcsi sincs nálam, akácillat úszik el az orrom előtt és kócolja a hajam a menetszél.
Ilyen a teljesség, hogy néha csak úgy megérint, és akkor minden összeáll, a boldogságot sem lehet csak úgy bedobozolni, mint a Roxfortot és érlelni azért, hogy majd egyszer jó legyen. Teljesnek lenni néha annyi, mint a tegnapi ruhában menni haza, a mi kertünkből vinni egy csokor virágot hozzátok, vagy órára menet döbbenni rá a Nyúl utcánál, hogy egyik napról a másikra nem lehet nővé válni, mert vagy felnőttünk észrevétlen, vagy még most is gyerekek vagyunk.
Teljesnek lenni most annyi, mint elengedni a garázsmenetet is, táncosan melléd pördülni a fasor lámpái alatt és egyszerűen hazasétálni, amíg a háttérben szendereg a robogás.
