Már egy éve tervezgettem a nagy váltást, eladtam a lakást, az árából kifizettem a kertet és az apró házikót Gábornak – aki szokás szerint nem volt elragadtatva az ötletemtől –, az Internet segítségével felvérteztem magam a szükséges mezőgazdasági szakismerettel és fejest ugrottam az ismeretlenbe. A retikülömet megtöltöttem nagyszabású terveimmel, már a brandet is kitaláltam, amivel népszerűsíteni fogom a portékáimat, a környékbeliek legnagyobb örömére. Attól tartok, a fejemben egy árnyalattal romantikusabbra szőttem a jövővel kapcsolatos elvárásaimat, a szüntelen görnyedés, a kosz és az izzadság biztosan nem szerepelt az elképzeléseim között.
– Jajj, aranyoskám! Mit csinálsz azzal a kapával? Ne félj tőle, fogd meg rendesen, aztán csapj oda annak a dudvának! De jó újra mozgást látni ebben a kertben, mióta Margitka elment, itt egy fűszálat sem húzott ki senki, noha annak már három éve. Az a porta mindig olyan tiszta és takaros volt, egy árva gazt sem látott az ember soha. Piacra sincs már kivel járni, pedig ott vannak ám a jó kis történetek. Van a Julis, de az csak kárál egyfolytában, mást se tud, csak panaszkodik reggeltől estig. Az embernek kedve sincs elindulni vele.
A váratlan hanghatások felé fordítottam a fejem, de a zajforrást csak alapos fókuszálást követően sikerült azonosítanom. A szavak között lélegzetvételnyi idő sem telt el, minden erőmmel koncentrálnom kellett, hogy a megfelelő pillanatban illesszek egy udvarias köszönést a mondókába, nehogy megzavarjam a tarka kendő alatt megbújó bájos néni gondolatmenetét. Beszélgetésbe elegyedtünk, bár, ha jobban meggondolom, én inkább a hallgatóságot képviseltem.
– Azt nem tudom, mi az az ökonómiai gazdálkodás, de majd jól kitanítalak, hogy mit hogyan csinálj. Olyan kevés itt a fiatal, mind elmentek, örülök, ha végre nem a vénasszonyokkal kell töltenem az időt. Emlékszem, amikor Margitka megérkezett a két csöppséggel, pont olyan ügyetlenül fogta a szerszámokat, mint te, és mégis milyen jól belejött a munkába. Azért a tyúkólat inkább még ne használd, csak takarítsd ki! Kezdjük a növényekkel, azokban nem tudsz olyan nagy kárt tenni.
Erzsike néni pillanatok alatt annyi információval látott el a kapa használatáról, a gyümölcsfák metszéséről – amiről természetesem már lekéstem –, a növényekről, amikkel meg tudom tölteni a kertecském, hogy a Google legfrissebb verziója sem tudta volna lekövetni.
– Na, szerencséd, hogy Margitka mindenféle fát ültetett a kertbe a gyerekeknek, de azok is olyan ritkán jöttek el hozzá, nem bírtak megmaradni egymás mellett. No, gyümölcs lesz bőven, egészen őszig, és a többi is kialakul szép lassacskán, nem kell kapkodni.
Már három éve élek itt, Erzsike néni a mindennapjaim részévé vált, együtt piacozunk, pletykálkodunk a szomszédokról. Lekvárt és szörpöt is főzök, a savanyítás ősi tudományát is rám hagyományozta. Azt tervezem, hogy idén már néhány csirkét is megpróbálok felnevelni. Szegény Erzsike – saját bevallása szerint – nem bír már úgy hajolni, mint azelőtt, de azért most is ötven tyúk tojja a piskótába valót az udvarán.
Kicsit hűvös lett mára az idő, ezért behívtam egy teára. Amíg a vizet forralom, a szobában sétálgat és megpillantja anyám képét a falon.
– Látod Margitkám, milyen talpraesett teremtést neveltél? Már minden a földben van, a répa, a borsó, a petrezselyem és a krumpli is mind kikeltek. Ebben a kertben egy árva gaz sincs, pont, mint nálad, de ez valami modern dolog lehet, mert biotermesztésnek, meg ökológiai gazdálkodásnak hívja, hát csak hívja, ha úgy tartja kedve. Gáborkáék is egyre gyakrabban jönnek haza a gyerekekkel, szeretik azokat a finom házi ízeket.
