“Én Vương Ha vagyok, 8 éves. Azért szólalok meg először én, mert tudom, hogy ilyenkor a felnőttek mindig csak állnak és várnak. De nekem nem kell szégyenlősnek lennem. Mert apám mindig azt mondja, hogy az, aki 8 évesen bejár Ho Si Minh-város legnagyobb műanyagos gyárába úgy, hogy közben át kell menni a Tắc Bến Rô hídján, annak nincs szégyellnivalója. És azt is hozzáteszi mindig, hogy nem a híddal van a baj, hanem a hídon gyülekező bandatagokkal. De engem biztosan nem fognak bántani, mert még gyerek vagyok és tudják, hogy anya balesete óta más már nem lenne képes közülünk bemenni a városba dolgozni, csak én. A fehérek a vietnámiaktól megveszik a műanyagzacskót, mi pedig azon a pénzen meg tudjuk venni az ebédünket. Ennek ez a rendje. Reggel fél ötkor kelek, hogy fél hatkor már átöltözve várhassam a főnökömet. Ha elmondott mindent, akkor egy "Vietnámért!" felkiáltással nekilátunk a munkának és meg sem állunk a 10 órai ebédszünetünkig. 13 000 kilogrammnyi műanyagot dolgozunk fel ezalatt az idő alatt! Délben aztán van még egy kis szünetünk, utána már csak kettőkor szólal meg a csengő. Ilyenkor előkészítjük a terepet a délutáni műszaknak és mehetek is haza. Miután megetetem az állatokat és rendbe rakok anya körül mindent, apa gyerekkori tankönyveit szoktam nézegetni: nagyon sok tanulnivaló van bennük, csak sajnos hamar elfáradok. Ilyenkor aztán aludni megyek.”
“Én Gli vagyok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Remi Holdings-nál dolgozom, ami egy hatalmas ruhagyár Bangladesben! Nálunk mindenütt olyan tisztaság van, amilyet te még soha nem láttál! Csak az az átkozott szag ne lenne! De én bírom, mert rájöttem, hogy ha nem eszik munka előtt az ember, akkor nincs minek felkavarodnia a gyomrában. Csak attól tartok, hogy már nem csinálhatom sokáig. 13 éves vagyok, és nagyon fáj a hátam. És bár nem mindig van munkánk, de ha felegyenesedünk, azonnal ordít Jamal, akit Fenolnak szoktuk hívni a háta mögött, mert amikor már harmadik napja nem fürdik, olyan büdös lesz, mint a vegyszeres raktárak hátsó sarka. Ott van az egyik hordóra ráírva, hogy nonil-fenol: a neve is innen jött. Utálom őt. Ha tehetném, megölném. De soha nem fogom megtenni! Mert -el ne mondd senkinek- én szerelmes vagyok a ruhákba! Olyan szépeket varrunk! Különleges emberek hordják, különleges alkalmakkor! Úgy látom a mai is egy ilyen nap lehet! Nagyszerűen áll rajtad!”
“Szervusz! Kiocha vagyok, egy huszonhárom éves dél-koreai. Igazából sajnálom a többieket, mert ahol én dolgozom, mindent biztosítanak számunkra. Ihatunk kávét, amikor csak akarunk, és ott az étkező: napjában többször is lejárunk oda! Igaz, ezek csak tízperces kitérők, de hidd el, sokat számít! Főleg egy 16 órás munkanap során. És általában ennyit dolgozunk, mert a chipgyártásnál mindenki teljesítménybéres a szalag mellett. De ha ehhez hozzáveszem, hogy egy óráig tart, míg beérek és egy óra az út hazáig, akkor általában 18 órát vagyok távol a családomtól. Viszont a mi gyárunk teszi ki a világ félvezető-gyártásának 10,4 százalékát! Ez van a hűtőgépedben, telefonodban, a mikrohullámú sütődben és a születésnapi ajándékodban is, amit becsomagoltunk. Ott van az asztalodon: mindannyian arra várunk, hogy kinyisd és készítenénk veled egy közös fényképet, hogy megmutathassuk a munkatársainknak, milyen örömet szereztünk neked születésnapod alkalmából!"
Földbe gyökerezett a lábam. Harminc fáradtságtól elnehezült, de mégis csillogó szempár nézett vissza rám. Volt közöttük idős, fiatal, nő, gyerek, férfi: egyiküknek csak a cipőm talpát köszönhettem, másnak viszont ismerős volt a hajszárítóm, a gofrisütőm, de még a robotgépem is.
Meglepetés! -ezt próbáltam köszönetképpen mondani nekik, de torkomon éppenhogy csak néhány suttogó hang fért ki.
