Nyugodt természeti képekre vágytam, hátha elunom magam a kis gazellákon, így kiválasztottam egy dokumentumfilmet az egyik megosztón.
Békés hangon narrálta Sir Attenborough, hogy egy gombafaj Thaiföldön megfertőzi a hangyák agyát, és átveszi felettük az irányítást.
Ennyit az alvásról emberek, kitágult pupillákkal ültem, mint egy mesefigura.
Ámulva néztem, ahogy a gomba ezután oda küldi a hangyát, ahol kedvezőek a feltételek, hogy ő tovább éljen. Mi van? Ilyen gonosz gombák a Super Marioban sincsenek. Aztán feloldja a hangya belső szerveit, cukorrá alakítja és azon él, erődnek használja, majd két hét múlva elszórja a spóráit. Néztem a hangya maradványát, amiből kinőtt ez az élőlény, mint azokból az állatformájú kaspókból, amit mindig bizarrnak tartottam. Vidám kert, mosolygós kis kerámiabéka, csak az a baj, hogy kiáll a hátából egy megtermett ficus.
Hirtelen felpattantam, és arra gondoltam, felkeltelek, ezt hallanod kell. Aztán rájöttem, téged ez biztos hidegen hagyna. Ideges lennél rám, és azt kérdeznéd, na és? Elszomorodtam, kezemben a képzeletbeli bukott forgatókönyvemmel.
Mert brutálisnak, állatiasnak tűnt, és távolinak, de ha jobban belegondolok jelenleg is vannak ilyen elven működő emberek, biztos van rá pszichológiai szakszó is.
Itt voltam én, a világ túlfelén a kis sarokkanapés nappalimban, és tudtam milyen hangyának lenni. Manipulálva menetelni valaki más célja felé, lassan feloldódó gyomorral.
Persze, mikor tovább vizsgálódtam, azt is éreztem, milyen azzal a vad ösztönösséggel kívánni, hogy a másik akarata megszűnjön, csak egy kicsit, és felkapaszkodva a hátára arra vigyen, ahol nekem a legjobb. Míg a lelkiismeret és a szocializáció közbe nem szól.
Végül is a gomba nem érzi magát gonosznak, neki ez a végzete. Vagy ez, vagy meghal. Sajnálni kezdtem szegényt, aki Cipollaként zombihangyákat gyárt, és nem ismer mást, erre van kényszerítve. Milyen magányos lehet ez a pusztítás, miközben más testére vagy rászorulva. Így már nem is tűnt borzalmasnak, csak szimpla életösztönnek.
Sosem éreztem jobban egynek magam a világgal. Mintha mindenki egy kosárból kapta volna az érzéseit. Ki többet az egyikből. Ki kevesebbet a másikból.
Peregtek a képek a trópusi esőerdőről, ezer rovar, madár, emlős, ragadozó, ismeretlenek, ismerősök, majd ültetvények, olajpálma, cukornád, amint szívják el a talajból a tápanyagokat. Végignézek a kis otthonomon. Elképzelek egy dózert, amint lerombolja a családi képeket a falon, a légkondit, a könyveimet és az akciófiguráid (jó, ez rossz példa, valljuk be, az utóbbi ront a tragédiám érzékeltetésén, mert örülnék, ha eltűnnének). Majd, mikor kiszaladva, állatiasan ordítva vonnám kérdőre a munkást, csak annyit mondana: Túl sokan vagyunk, így olcsó biodízelt tankolhatunk, mindenki beülhet egyesével a kocsijába, hogy együttesen és közösen anyázzunk a dugóban, csak lássam a nagy képet, jó lesz.
Mintha te vezetnéd azt a munkagépet, hisz az utca végére is autóval jársz.
Bebábozódva ismerkedem ezekkel a lényekkel. Ők csücsülnek a mérleg egyik táljában. A másikban mi, a 100 grammonként lecsomagolt szeletelt sajttal, az ivóvízzel lehúzott wc-vel és a nejlonszatyrokkal, mert képtelenek vagyunk 100 métert cipelni a cuccunkat a kocsinkig.
Az ember elnyomja a természetet, a természet visszacsap, aztán az ember megint tágít az ózonlyukon, a nap pecsenyét süt belőlünk, egyre szélsőségesebb ez a háború. Nem tudom, el lehetne-e menni egy talkshowba ezt megbeszélni, a délután 4-es kereskedelmi idősávban. Ventillálni egyet a kis kártyát tartó műsorvezetőnek. Aztán egymás mellett élni, valahogy.
Végül mégiscsak elaludtam a kanapén. Álmomban nagyon kicsi voltam, és úgy éreztem messze kell mennem.
Másnap két dologtól szabadultam meg. Az egyik az autóm volt.
