Szia, Mama!
Rég beszéltünk. Harminc éve halott vagy. És valójában beszélni sem beszéltünk soha: én gyerek voltam, te megkeseredett öregasszony. Csak te beszéltél hozzám, ritkán. Betanítottad, hogy mit feleljek, ha kérdik a faluban, mi leszek, ha nagy leszek. Nem lettem agronómus. Csak diplomás, meg mostanra paraszt.
Mama, képzeld,
falura költöztema! Ami nektek kényszer volt, ma kiváltság: műveljük a földet és állatokat tartunk – másod-harmadállásokból finanszírozott álom. Javítjuk a földet minden erőnkkel. Mert tönkretettük. Ti kezdtétek, a téeszben. Ne sírj! Kényszer volt. És nem akartatok rosszat, sokkal inkább jót, túl sok jót: egybeművelt, nagy területekről bő termést kevés fáradság árán. Fáradoztatok előtte épp eleget. Lovak helyett gépek, trágya helyett műtrágya, kapálás helyett gyomirtó. Az Új Ember elszakadt a rögtől. Ipari mezőgazdálkodás. Honnan tudhattad volna, hogy közben tönkremegy a föld? Satnyul a mag. Allergiásak leszünk azokra az élelmiszerekre, amelyek ha egyáltalán voltak otthon, máris volt mit ennetek: a tejre, a lisztre. És rákban halunk meg. Ne sírj! Visszaadjuk talán a talajnak régi saját életét. Az öregek itt mind vegyszereznek. Tökéletes a kertjük. És halálos. A miénk kusza, gyomos, őszinte. Ha unoka születik, tőlünk viszik a tyúkot a kismama leveséhez. A saját baromfijuk gyógyszereket kap, vegyszeres tápot. Megbízhatóan tojik.
Kedves Mama!
Jónak ígérkezik az év, szépen kibújt a vetemény. Lehetőleg mindent, ami kell a konyhára meg az állatoknak. Tyúk, kacsa, nyúl, tehén. Ökoszisztéma piciben. Önellátásnak nevezik, amit ti egykor megélhetésnek. Kikelt minden, csak az eső nem jön. Tartályokba gyűjtjük azt a kevés csapadékot, amit az ég ad. Már hogy ne lenne kutunk? Parasztház ez, parasztportával. Csak kiapad augusztusra. Hónapok óta nem esett. Emlékszel, egyszer elengedtél fagyizni? Akkor tanultam a szót: ká-ni-ku-la. A kalendáriumból betűzted ki. Harminc fokot jósoltak. Most harmincötben kapálok, óvatosan, hogy ne szárítsam tovább a talajt. Egy kapálás fél locsolás.
Mama, képzeld,
ma láttam a kezedet. Semmire sem emlékszem belőled, csak az egyre vékonyodó, földig érő hajadra – gyereklány korod óta közelítettél belegyökerezni a földbe. Hajnali félhomályban fonod, benyálazott ujjal megsodrod a végét, és csatok nélkül befűzöd a tarkódon összetekert, semmike konty alá. Halottaim addig élnek, amíg a hangjukat fel tudom idézni.
Tudod, Mama,
a világ a vesztébe rohan. A földgolyóba mint rendszerbe beépített megsemmisítő kód maga az ember. Csak lassítani tudjuk a telhetetlenség okozta végzetet. A faluban gyüttmentek vagyunk: elfogadnak, de nem hisznek nekünk. Bolond, aki hátrahagyja azt, ahová ők mindhiába sóvárognak… A földünket egy domb koszorúzza. Marasztalja a reggeli harmatot. Hajnalban csak gumicsizmában lehet kimenni. Kellene bele a kapca. Erre emlékszem: gyerekpléd fölhasogatva. Csizmákban ért véget a puha gyerekkor. A tehenek illatát hozza a hajnali szél. Újratanulom, amit ti tudtatok. Kár, hogy nem beszélgettünk. Megtapasztalom a paraszti élet szikár logikáját. Valóban kell a szőlő a tornáchoz: nyárra nő föl árnyéknak, a langyos tavaszi napot még beengedi az apró ablakon.
Jaj, Mama,
annyi halált terem a falu! Embert, borjút, kacsát, csibét, növényeket vesztünk mindegyre. Ahol állat van, dög is van – akárha te mondtad volna. Nincsen hangod. De, jaj, Mama, annyi gyönyörű, vastag élet van itt. Hízott harmatcseppek, hersegő zöldhagymaszár, kis fecskék, szénaillat, búzát csiklandozó fények. Látni, ahogy közelít a ritka eső függönye. Még nagyapám ültet föl a szénára, de már traktor húzza be a pótkocsit. Szótlanul őrizzük együtt a teheneket a szegfűgombás, egyszer volt legelőn. Bár mesélt volna!
Talán nevetnél, Mama,
ha látnál. Igazatok volt az otthonkában is, a hűs kamrában csepegtetett túróban is, a tyúkudvarba ültetett, sokszemetű eperfában is. Sosem beszélgettünk. Nincs már hangod. Csak kezed van. Megvastagodott csuklójú, bütykös ujjú kezed. Azzal kapálok.
