Az Időutazóval látogattam el az Úr 1485. évébe, mivel meg volt győződve, a bolygónk pusztulása és a disztopikus jövőnk megelőzhető, ha megváltoztatjuk a történelmet, átformáljuk az emberi gondolkodást. Kutatásával, kétkedő kérdéseivel, különös tanácsaival és korhűtlen öltözékével gyanúba keveredett. Tárgyalása rövid volt: eretneknek nyilvánították és máglyán égették el. Ott voltam végig az oldalán, de az utolsó pillanatban mégis megrémültem, és a csatornákba menekültem az ítélet elől. Segíteni akartam neki, de félelmemben képtelen voltam megmozdulni: ott ragadtam a föld alatt, és többet nem jöttem ki a napfényre. Máig a felcsapó lángokat látom, ha ránézek a templom előtti térre.
Az évek alatt különös dolgok szemtanúja lettem. Megéltem egy drasztikus vallásváltást, majd láttam a dicsőséges forradalmat és a népet, ami kivívta saját szabadságát. Hallottam nagy gondolkodók szavait, és feltalálókét, akik azt ígérték, egy napon megváltoztatják a világot. Nem hazudtak, valóban véghez vitték terveiket: a világ ködbe, füstbe, szmogba borult körülöttem. Elkezdődött az ipari forradalom. Gőzgépek, hajók és mozdonyok tűntek fel a városban.
Mai napig azon gondolkozom, mi lett volna, ha nem születtek volna olyan találmányok, mint amiket az előbb felsoroltam. Vajon akkor is itt lehetnék én, akkor is olyan jövő várna az emberiségre, amilyet megismertem?
Volt háború is, hosszú és rémisztő. Láttam harckocsikat felvonulni az utcákon, léghajókat az egekben, és hallottam megannyi dalt a harcba induló katonáktól. Híre kelt, hogy az országok biológiailag is hadat viselnek, városokat tesznek lakhatatlanná. Minden este éber voltam, nem jött álom a szememre: féltem attól, hogy minket is lebombáznak.
A harcok megtörték az embereket, és a bolygót is. Az utána következő békés időszak fejlődést és bőséget hozott: a tudósok az új technológiákkal eddig sohasem látott találmányokat mutattak fel. Ekkor már biztos voltam benne, hogy – ha nem történik semmi változás, nem kapnak az emberek egy jelet, hogy máshogy cselekedjenek – ez az idősík is kárhozatra lesz ítélve. Én nem tehettem semmit a végzete ellen.
A napok csak melegedtek és melegedtek, havat szinte nem is láttam télen. A szmog sűrűsödött, autók lepték el a várost, és a zöld területeket, parkokat kiszorították a nagyvállalatok székházai. Amikor a vezetők rájöttek a helyzet komolyságára, korlátozásokkal próbálták meggátolni, halogatni a bolygónk végét.
Halott, forróságtól elsivatagosodott földek, lepusztult erdők, teljesen eltűnt állatfajok. Harcok az ételért, tiszta ivóvízért. Vágy egy másabb múltra – egy megfontoltabb jelen vagy jobb jövő helyett: ez a kor, ahonnan jöttem. Vajon küldtek más időutazókat is, hogy megváltoztassák a történelmet? Képesek lehetünk ilyen kevesen egy világméretű problémát megakadályozni, vagy a ciklikusság fennmarad, és az ember újból saját végzetét fogja kovácsolni?
Nincs olyan dolog, aminek nem lettem volna valaha szemtanúja, most mégis félek. Érzem, az időm lejár, és testem – akár a bolygó, amin ez idáig éltem – szép lassan darabjaira hullik. Egész életemben csak szemlélődtem, nem tettem semmit, amivel nyomot hagytam volna a történelemben. Nem változtattam meg az idő folyását vagy az emberek gondolkodását – azt csakis ők maguk képesek átformálni.
Vajon mi lesz velem, ha minden maradványom eltűnik a föld színéről? Valóban vár rám egy jobb világ és az örök boldogság, ahogy azt a dicső szónokok hirdették? Egyáltalán egy magamfajtának járnak ilyen kiváltságok? Talán csak véget ér az egész, mintha soha nem lett volna semmi? Ez a vég, örök sötétség?
Matuzsálem vagyok, lassan az hatszázadik évemet töltöm be. Azt mondják, hogy a korhoz bölcsesség is társul, mégsem érzem magam mindentudónak, sőt, egyre kevésbé értem a világ működését. Így kell ennek lennie?
Honnan is tudhatnám, milyen embernek lenni, ha csak egy egyszerű nejlonszatyor vagyok?
