A szirthez vezető keskeny ösvényt még a nagyapja mutatta meg neki, és Takaani soha senkinek nem árulta el, mert nagyon szeretett ide egyedül feljárni. Ilyenkor leült egy bemélyedésbe, hátát a mohás sziklákhoz támasztotta, beszívta a tenger hideg-sós illatát, és csak nézte a hatalmas vizet. Kiskora óta hallotta a felnőttektől, mekkora gondot jelent, hogy egyre több a víz, de korábban még nem értette igazán. Hiszen a víz jó dolog. A faluban pedig mindenki a halászatból él, és a tengerben egyre több a hal. Olyan halak is, amilyet korábban errefelé soha nem láttak. Múlt vasárnap, amikor az apjával tartott a tengerre, egy kisebb méretű cápa akadt a hálóba, és ő nagyon örült a ritka zsákmánynak. Apja azonban elkeseredetten ingatta a fejét, mondván Grönland tengereibe nem valók a cápák.
Takaani idén volt hetedikes, és ebben az évben már részletesen tanult a sziget földrajzáról. Arról, hogy Grönland belső része a jégtakaró nyomása miatt a tenger szintje alatt van. A jég azonban egyre jobban olvad, és nem lehet tudni pontosan, hogy a sok víz eléri-e a tengert, vagy a sziget belsejében marad. Ha szerencséjük lesz, akkor hatalmas termőterület válik elérhetővé, és az olajat is könnyebb lesz kinyerni a földből. Márpedig az olaj sok pénzt hoz majd nekik, szokta mondogatni az anyja, aki mindig minden változásnak a jó oldalát nézi. Apa szerint viszont a dolgok alakulása egyre kiszámíthatatlanabb. Ha pedig a sok elolvadt hó és jég itt marad nekik, akkor mit kezdenek majd ezzel a rengeteg emberrel.
A bevándorlók évek óta folyamatosan érkeznek Dániából. Amikor Takaani született, a szigetet csak mintegy ötvenezren lakták, főleg a fővárosban, Nuukban. Azóta a beköltözők miatt a sziget lakossága már elérte a milliós nagyságot és folyamatosan emelkedik. Már nemcsak a városokba költöznek, hanem itt a faluban is maradnak néhányan. Megpróbálnak alkalmazkodni, de csak néhányuknak sikerül. Nem könnyű megszokni, hogy itt még mindig nagyon hideg van. Sokkal hidegebb, mint Nuukban, vagy ahonnan ezek az emberek jönnek. És ahol már víz is alig van, ahogy mesélik.
Takaani előre dőlt, és megszámolta, hányan szállnak ki a hajóból. Ötvenhét ember, nagy táskákkal, csomagokkal felpakolva, köztük kábé húsz gyerek. Újabb bevándorlók, akik otthagyták az otthonukat, mert nem tudták vagy nem akarták elviselni az európai időjárást és annak hatásait. Például azt, hogy hozzájuk is sokan vándoroltak be, még kevésbé tűrhető vidékről.
Ezek az emberek még nem tudják, hogy ilyenkor július elején a legszebb a sziget, itt a part mellett pedig már évek óta olyan zöld, mint korábban soha. De azt sem tudják, hogy októbertől kezdve viszont majd alig fogják látni Napot, és teljesen megszűnik a természetes fény. Pedig azokat a hónapokat is jól ki lehet használni. Például tanulásra. Takaani régen elhatározta, hogy ha felnő, megfejti ennek az egész jelenségnek a titkát, és valahogy majd vissza is fordítja. És akkor ezek az emberek hazamehetnek. Ő pedig majd, amikor az egyetemről hazalátogat, és kimegy az apjával a tengerre halászni, akkor tőkehalat fognak és nem cápát.
Takaani hátradőlt a mohás sziklára, és azonnal érezte, hogy valami megszúrja a könyökét. Karjához kapott, aztán oldalra fordult, hogy megnézze, mi lehetett az. A furcsa kinézetű növény egy apró bokor volt, rajta rózsaszínű virágok, és még egészen éretlen, kis piros termések. Csipkebogyó. Ilyen növényt még csak képen látott, élőben, itt a szigeten soha.
Takaani fogta a bokrot, és óvatosan, a gyökereinél fogva kiemelte a földből. Otthon cserépbe fogja ültetni, és az anyjának adja. Hiszen ez a növény is egy bevándorló, aki itt náluk szeretne élni. Az anyja pedig ebben a változásban is meg fogja látni a jót.
