Az ember nem szívesen beszéli el azt az áhítatot, amit a természetben érez, mert attól fél, hogy ha kibeszéli, elmúlik a dolog, véget ér a varázslat, és kétségbeesetten őrzi, mint egy titkot. A helyieknek nem kell beszámolni róla, a városiak, meg hadd higgyék csak, hogy eltemette magát falun.
Így volt ezzel Enikő is, aki a városi biztos, egykedvű szürkeséget adta fel a vidék bizonytalanságáért, a központi fűtést a fatüzelésű kandallóért, a városi létet a falusiért. Enikő nem gazdálkodni ment falura, mint olyan sok, a városi léttől megcsömörlött társa, szilárdan hitt abban, hogy távmunkából meg fog tudni élni. Írni akart. Az ihletet gyűjtötte. És gyógyította a lelkét. A víz, a szél, az éjszaka csendje, a természet erői voltak az ő titkos segítői, akik az emberek okozta lelki sebeket oly gyengéden, és állhatatosan gyógyították. A spirituálisak erre mondják azt, hogy töltődött.
A természet tökéletességében látta istent a maga valójában, a teremtés nagyszerűségét, ahogy a hátsó kertben a méhlegelőre hagyott fűben legelésző őzben gyönyörködött.
Azon merengett, hogy vajon ez emberek tudják e, hogy milyen szelídek az őzek, ha nincs kutya a háznál, hihetetlen, hogy mennyire közel jönnek, a kerítés tövében alszanak, ha vihar van, valami zsigeri jóindulat van bennük az ember felé, remény, hogy az majd megóvja őket a bajtól.
És azt vajon más is észrevette, hogy a nyárfák lombja pont úgy zúg, mintha patak, vagy vízesés volna? És honnan jön a szél, ami a leveleket zörgeti, és hová tűnik el egy csapásra?
És a madarakat ki tanítja meg évről évre ugyanarra a dallamra, ami más tájon nem hallható, csak itt, Somogyban? Ahol zöldebb a zöld, kékebb a kék, mézédesek a gyümölcsök, lágyak a lankák, és több a szívélyesség.
Hát a pillangó, akit az úton talált pihegve, vajon fáradt volt csak, vagy az utolsó óráit töltötte rövidke életének? És inkább egy virágba kellett volna fektetni, nem egy nagy levélre?
Aztán az erdőkben az állva meghalt és maguktól kidőlt, kiszáradt, kitekeredett fákkal ki gondol?
Enikő csak nem írt. Nem adott magának határidőt, sem a lelki gyógyulásra, sem az írásra.
Aztán, egy nap olyan viharcellába került, ahol az egymást érő vízszintes villámlások fél órán át nem maradtak abba, aminél már csak a véget nem érő mennydörgés volt az iszonyatosabb. Heti rendszerességgel jött el a végítélet napja, olyan nappali sötétség borult a tájra, amilyenről a próféciák szóltak. Szürke és fekete lett az ég, felhő cirkálók szállták meg az eget, mintha földönkívüli civilizációk űrhajói volnának, és épp gyakorlatoznának, vagy tartanának erődemonstrációt.
Olyan villámárvíz támad, utca házszámra öntötte ki, amit el akart törölni a föld színéről, és az ember szíve annyira összeszorult, hogy még azt is megsajnálta, aki évekig borsot tört az orra alá.
Húsvétkor havat lapátoltak, május végéig fűtöttek, hogy aztán a június megbosszulja azt, hogy elmaradt a március, és az április, és egyszerre zúdította a nyakukba az összes tavaszi esőt.
Chesterton mondja, hogy azzal, aki nem hisz istenben nem az a baj, hogy semmiben nem hisz, hanem éppen az, hogy mindenben.
Eljött a Homo Deus kora, megkezdte működését az istent játszó ember? Már az időjárás is az övék, beleártották magukat ebbe is? Vajon, ha megtehetnék, elvennék tőlünk a Napot? – Írta le az első sorokat.
