Az utunk előtt hűvös dzsungelekről álmodtunk, magas ágakon csimpaszkodó majmokról, bambuszerdőkben sikló kígyókról. Képzeletünkben tigrisek villantották ránk a szemüket, elefántok csörtettek át a sűrű növényzeten, és apró halak százai rebbentek búvóhelyükre, a korallzátony rejtekébe, ahogy feléjük úsztunk. Nem számítottunk arra, hogy egy műanyagból készült országot találunk: műanyag szatyrok lógnak a motorkormányról, trópusi gyümölcsök himbálóznak bennük minden kanyarnál; a szupermarketben fényes műanyag csomagolás osztja kis adagokra helyettünk a készételt; műanyag, amire ülünk, műanyag, amin eszünk, és az is műanyag, ami egyszer majdnem megmenti az életünket: nejlonzacskók sora egy vékony elektromos kerítésre kötve a rizsföldeken.
Alacsony, fürge mozgású nő lép oda hozzánk csattogó papucsban, kezében sárga post-it jegyzettömb és toll. Arcán szétfutnak a ráncok, ahogy ránk mosolyog. Nem csak a rendelést veszi fel; tört, de érthető angollal érdeklődik is rólunk, honnan jöttünk, először járunk-e itt, tetszik-e az ország. Ugyanolyan hanglejtéssel beszél, mint az anyanyelvén: hangja minden mondat végén felemelkedik, mint egy repülni tanuló madár. Lelkesen válaszolunk a kérdéseire, majd mielőtt elmenne a rendeléssel, mi is kérdezünk tőle arról, hogy mit ajánl meglátogatni a városban.
Az ebédre várva végignézzük a képeket, amiket az elmúlt napokban fotóztam. Villanyvezetékek vad káosza a házak között, feltekeredve a villanypóznákra, mint az elburjánzott borostyán. Nyársra húzott, ropogósra sült egész kacsák és tyúkok egy utcai étkezde üvege mögött. Érett banánok halma egy bolt polcán, egyenként műanyag zacskóba csomagolva.
– Miért is próbálkozunk – mondod hirtelen, visszatérve kedvenc vitatémáink egyikéhez, – ha ők itt ennyire nem törődnek a dolgokkal. Ha ezt a képet megmutatnád otthon, az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy szelektíven gyűjtsék a szemetet. A probléma amúgy sem mi vagyunk – teszed hozzá, ahogy közelebb araszolsz a székeddel az egyik ventilátorhoz – hanem az olajcégek meg a globális vállalatok.
– De kell, hogy legyen valami szerepünk ebben az egészben nekünk is – jelentem ki, az étlappal legyezve magam. – Vagy szerinted nincsen semmi ráhatásunk a dolgokra?
– Azt mondom, hogy mindegy mi mit csinálunk, ha egy csomó más országban meg mindent ellep a műanyag, mert nem érdekli az embereket.
– Miért gondolod, hogy nem érdekli őket? Kérdezzük meg őt – mondom az asztalunk felé tartó nőre pillantva, – problémának tartja-e a sok műanyagot.
– Műanyag nagy probléma! – kiált fel a nő, ahogy leteszi elénk a tányérokat. – Turisták jönnek, szétdobálják szemetet. Ismeritek Maya Bay? Gyönyörű strand. Turisták mentek, sok-sok ember, sok-sok szemét. Maya Bay nem szép, lezárták, hosszú évek! De most már menni megint.
Új vendégek vonják el a figyelmét, sietősen elcsattog. Némán facsarjuk a lime-levet a tésztánkra, majd a kopott villákkal és kanalakkal teli evőeszköztartó felé nyúlunk. Itt sem raktak bele evőpálcikát, jegyzed meg csalódottan, majd megkéred az éppen a füstölgő vasedények felé tartó nőt, hogy hozzon neked.
Csak akkor látsz hozzá az ebédhez, amikor a nő leteszi eléd az evőpálcikákat. Az élesebb végükkel lyukat szúrsz a csomagolásba, kicsúsztatod őket az átlátszó műanyagból, és nagy étvággyal enni kezdesz.
