Döntős alkotások

Nemes Anna: Demerung

Aznap, ahogy minden reggel, lesétált a tetőtéri lakásából, mit lesétált, lerepült, kettesével ugrált a lépcsőfokokon, a fordulókat pedig csikorgó cipőtalppal vette be. Azért sietett, hogy biztosan az övé legyen az utcára néző asztal a földszinti kávézóban. Öt éve lakott az ódon házban, de úgy érezte, hogy talán már az építkezésnél is ott volt, mintegy kétszáz évvel azelőtt. A kávézót négy és fél éve nyitotta a második emelet kettő, egy kedves fiú, akinek az édesanyja magyar, az édesapja pedig olasz volt. Az édesanyja, Marietta gyakran látogatta meg a fiút, zajjal érkezett, még nagyobbal távozott, főleg, ha Francesco, született Feri, nem ért rá vele csevegni, mert éppen nagy volt a forgalom a Demerungban. Minka sok év alatt sokszor kérdezte meg Feritől, miért lett Demerung a kávézó neve, Feri meg csak hümmögött, hogy az édesapja, Francesco nagy olasz filmcsináló volt, és a demerung egy fontos fényviszony, és gyerekkorában sokat magyarázott neki erről az apja, amikor meglátogatta Vastóban, az olasz kisvárosban, ahol lakott. Minka egy alkalommal, amikor Marietta nem tudott kedélyesen és hosszan elcsevegni a fiával, odaült a pultnál ücsörgő asszonyhoz, és kérdezgette mindenféléről, az ékszereiről, a nagy brossról a mellén, ami úgy nézett ki, mint egy sugárfertőzött szentjánosbogár, persze, Minka ezt csak magában mondta, de valóban érdekelte, honnan van a melltű. Marietta minden ékszerét az öreg Francescótól kapta, legalábbis azt mondta Minkának, és Minka ezt igyekezett nem kétségbe vonni annak dacára, hogy a sosem látott Francesco valahogy mindig olyan volt ebben a családtörténetben, mint egy képzeletbeli barát.

Aznap, ahogy szinte minden reggel, Feri még az asztalokat törölgette, amikor Minka belépett a kávézóba.

- Igyál otthon kávét - mondta neki Feri, de a lány addigra már a pultból kiabált neki vissza, hogy otthon nincs társasága, így marad a méregdrága olasz fekete.

- Egyébként jó reggelt - tette hozzá Minka, majd folytatta -, és egyébként kicsit fáj, hogy ezt minden reggel el kell játszanunk, tudod, hogy utálok egyedül kávézni.

- Akkor adj végre esélyt annak a szerencsétlen sálasnak, aki itt kísérget hetek óta.

- Nem adok, nem érek rá.

- Még mindig apám után nyomozol?

- Nem nyomozok apád után, csak az asztal…

- Tudom, az asztal.

A kávézó ablakában tömörfa dohányzóasztal állt, Minka mindig ott ült. Úgy saccolt, hogy az asztalka legalább annyi idős lehet, mint maga a ház. Sötét volt és titokzatos, főleg a közepébe vésett két betű: G és M. Ha éppen nem az apjáról faggatta Ferit, akkor az asztal történetét meséltette el újra és újra. A családi legenda szerint az asztal Milánóban készült, és egy olyan fából faragták, ami alatt holtan találták Feri dédnagyapjának kishúgát. Az asztal a kislány emlékét őrzi, és azóta nagy utat tett meg. Először Milánóból az apjához került Vastóba, onnan pedig Magyarországra, a kávézóba. Ezt a történetet Minka annyiszor hallotta, hogy néha kijavította Ferit, ha nem pontosan úgy mesélte, mint máskor.

A kávé forró volt. Minka nem kért bele se cukrot, se tejet. Két kézzel fogta a csészét, hogy átmelegítse az ujjait. Kint szakadt a hó, bent még csak éledezett, szórakozottan pattogott a konvektor. Miután megitta a kávét, isten tudja, hogy négy és fél év után miért pont akkor, az asztal mellé térdelt, és benézett alá. A telefonjával világított, kereste a nyomokat, valamiféle üzenetet a múltból, kapargatta az asztallap fonákját, de semmi sem történt. Feri nem figyelt rá, mert az első emelet hárommal trafikált, aki rendszeresen bejárkált a kávézóba panaszkodni a hangzavarra, de valójában csak magányos volt, ritkán látogatták az unokák. Egy kisfiú, egy kislány, mindkettő Németországban. Minka feszegette még kicsit az asztalt, aztán visszaült a helyére, kortyolt egy utolsót a kávéjából, ami továbbra is forró volt. Már éppen indult volna, amikor tompa puffanást érzett. Az ölébe zuhant az asztal egy darabja. Óvatosan maga elé húzta a vékony fatáblát úgy, hogy senki ne vegye észre. A táblába ötsoros olasz szöveget véstek.