Döntős alkotások

Sári Edina: A hitetlen

A Rákóczi út-Múzeum körút sarkán, az East-West Center előtt szokott lenni, mondja a kopottas, de meglepően tiszta ruházatú, gyér, gondosan fésült hajú és szakállú, meghatározhatatlan korú férfi. Hogy mit jelent a szokott lenni? Hát, hogy ott van, az az ő helye. Ha van Fedél nélkül, azt árul, ha nincs, egyszerűen csak elvan azzal, hogy figyel, kinek mit lehet segíteni, mert jótettért cserébe pár forint mindig leesik neki. Ő nem tisztít szélvédőt, nem rohangál a forgalomban. Tiszteli a másik embert, hadd végezze az is a dolgát háborítatlanul. Tudják ezt róla a környékbeli rendőrök is, ezért nem zaklatják. Egyedül a szembe buszmegálló hajléktalan tulajdonosával van néha összetűzése, de csak azért, mert az minden helyet ki akar magának sajátítani, hogy kiépíthesse a koldulóhálózatát azokból, akik nem tudják megvédeni magukat, és nem boldogulnak egyedül. De ő megvédi magát, mondja, megtanulta a seregben, a két év szolgálat alatt. Egyébként van érettségije, szokott is olvasni, az a hobbija, megadja a módját, a Károly kertbe jár át úriasan hétvégente. Az egyik patrónusa, egy naponta erre közlekedő könyvtáros hölgy, annak adja le a havi kívánságlistát a hat könyvre. Kitanulta a villanyszerelő és a pék szakmát is, volt szép családja, csak az a fránya alkohol! Amit a stresszre ivott. Amiatt veszett pocsékba minden! De már abbahagytam, nem bírta a májam, sóhajt, de közben jár a szeme, mint a vércsének, és már pattan is egy fekete Mercihez, nyitja az ajtaját. Egy elegáns nő száll ki belőle, a férfi markába nyom egy ötszázast. Irén asszony az egyik itt trónoló cég igazgatója, bök a fölénk magasodó irodaházra. Ebből veszek reggelit kettőnknek, kacsint és a közeli gyorsétteremhez megy, ahonnan épp akkor lép ki egy srác, átadva neki két degeszre tömött papírzacskót és egy nagy kávéspoharat. Visszajön, az autókat a gyalogosoktól elválasztó zöldsávba mászik és az egyik zacskóból elővesz egy burgerhúst. Az addig mozdulatlan nejlonszatyorból halk nyüszítés hallatszik és a férfi ölébe bújik egy fekete tacskó. A kutya az érintéstől és a szeretgetéstől merő egy ficánkoló öröm a farka hegyétől a füle bojtjáig. Itt kell neki egész nap lennie, csak a dolgát végezni jön ki a zacskóból. A szart meg összeszedem utána, hisz itt élünk, mutat körbe a tenyérnyi, jó időben zöld szigeten. Vigyáz a hátizsákomra, abban van az egész életem, de éjjel aztán együtt alszunk, simogatja a nevesincs kutyát, aki az evés, és a röpke dédelgetés után szófogadóan visszamászik a zacskóba. Este hétkor hátramegyek a közérthez, ott adnak egy zacskó maradékot neki, csippent szemével a kutya felé, és egyet nekem. Mire reggel nyitnak, felseprek előttük, segítek a kirakodásnál, lemosom a kirakatot, csinálom, mikor mit kell. Mielőtt meg az nyit, mutat a gyorsétteremre, bemehetek a mosdóba és elvégzem, amit reggelenként el kell. Fogat is mosok, nézze! tátja a száját nagyra, bizonygatva, hogy jók a fogai. Nincs egy rossz fogam se, de nem is hiányzik egy se, büszkélkedik. Csináltak már rólam filmet is, a rádióban is nyilatkoztam. Egyszer meg azt akarták, hogy legyek szószólója egy hajléktalanságot felszámoló hálózatnak. Nem lettem. Jól elvagyok. Szeretek itt lenni, számon tartanak, és én is számíthatok az itteniekre, mutat körbe. Asszony is kerül néha, de maradósra nem hozom ide. Télen kicsit hideg van, húzza össze magán vékony dzsekijét, nyáron meg nagyon idetűz a nap, és ez a betonépület is ontja magából a meleget, de szeretek itt, ez az én otthonom. Amúgy ott laktam, felső szint, balról a negyedik-ötödik ablak, mutat a Károly körút egyik házára, az Astoria mellett. Mindennap látom a volt feleségemet és a lányomat. Nem tudják, hogy itt vagyok és vigyázok rájuk. Nem keresem őket, meg nem is igen ismernének meg, pedig néha itt mennek el mellettem. Akkor összefacsarodik a szívem. Az utcai élet átváltoztat, tönkreteszi a külsőt, még ha vigyáz is az ember. Azt se tudják, hogy vezekelek miattuk. Nem azért, hogy megbocsássanak, mert számomra az, mint olyan, nincs. Egyébként Tamás a nevem.