Tegnap még az eke szarvát fogta, lépésről lépésre járva, hogy megágyazzon a friss vetőmagoknak. A szikkadt földet feláztatta a tavaszi eső, mégis erő kellett ahhoz, hogy ránehezedjen a faekére, és maga előtt tolja. Kérges tenyere itt-ott kirepedezett, és az apró magok meg akartak bújni a hasadékokban. Életet hintett az élettelennek látszó anyaföldbe.
A reggeli csend fokozatosan elmaradozott mögötte, ahogy a város felé közeledett. Egyre több zarándokkal találkozott, akik az ünnepre érkeztek, és szállást kerestek. Erősödött a zaj, és Simon halántéka lüktetni kezdett. A kanyargós úton mintha egy hangyaboly hömpölygött volna. Pilátus palotája felől jöttek, és keserű, bizarr szimfóniát hoztak magukkal. Különös elegye volt ez a szitkozódásnak, káromkodásnak, siratásnak és jajgatásnak. Vajon ki ez a lázadó, akit ennyire gyűlölnek és szeretnek? A nap a szemébe sütött, ezért nem látta tisztán. Csak azt, hogy egy súlyos gerenda alatt roskadozott, és ruháján egy porszemnyi fehérség sem maradt.
Simon nem tudott mozdulni, mintha egy láthatatlan erő odaszögezte volna. Látni akarta az idegen arcát. Tudni, hogy ki ez az elítélt, aki körül összeolvad a menny és a pokol.
Várt. Bevárta, amíg kirajzolódnak a fej körvonalai. A homloké, amelybe tövisek kapaszkodnak, mintha az életben maradásukért küzdenének. A barna szempáré, amely a dagadástól alig tudja befogadni a fényt. A felismerhetetlenségig megtépázott arcé.
Nem tudta levenni róla a szemét. Kívülről nézte, de mintha ő állt volna a világmindenség közepén egyedül, felsebzett testtel és lélekkel. Minden fájt egyszerre, amit a fél évszázada alatt átélt – minden eltévedt gondolat, dárdaként fúródó szavak, meg nem értések, magány.
Megriadt, ahogy a hideg, hegyes fém a vállát érintette. A katona, aki nekiszegezte a lándzsát, türelmetlenül noszogatta.
- Gyerünk, zsidó, munkára! Mit bámészkodsz?
Simon a következő pillanatban a kereszt vízszintes szára alatt találta magát. Vállára nehezedett a megbillent gerenda, karjával pedig a rogyadozó elítéltet tartotta.
Egy mérföld. Ennyit kellett megtennie kényszerből, parancsra, szánakozó és elvadult tekintetek kíséretében.
Elindultak lassan, botladozva. Egyikük sem szólalt meg. Hallgatásukba belepréselték a megválaszolatlan kérdéseiket. Mentek, mert nem volt más választásuk. Simon azért, hogy túlélhesse; az elítélt azért, hogy belehalhasson. Jobb láb, megtántorodás, bal láb, suhintás. A kötél Simon vállát is súrolta. Egy másodpercre megálltak, levegőt venni, erőt gyűjteni. De még le sem ért a levegő a tüdejükig, amikor újabb ostorcsapás jelezte, hogy indulni kell.
Simonnak összeszorult az ökle. Legszívesebben a földhöz vágta volna a gerendát, mégsem tette. Nem a katonáktól félt, hanem a szenvedőt féltette. Oldalra fordította a fejét, hogy ránézzen az emberi roncsra. Ebben a szempillantásban a férfi a földre zuhant. Simon összeszorította a fogát, és teljes erejével tartotta a keresztet, nehogy a hátára csapódjon.
A katonák közelebb léptek, hogy addig üssék, míg fel nem áll. Simon teli torokból kiáltott.
- Ne! Hagyjátok őt!
A hóhérok vállat vontak. Simon lehajolt, a férfi hóna alá nyúlt, és lassan felemelte. Együtt léptek tovább, most már mindketten porosan, véresen, összefonódva. Simon átjutott a holtponton. Mintha nem is érezte volna a vállán a súlyt, a talajt a lába alatt. Aztán egyszer csak röhögve félrelökték a katonák.
- Most már mehetsz, nélküled is meghal.
Simon a földön maradt, ahová esett. A nap előbukkant a domb mögül, és megölelte a távolodó alakot. Simon hirtelen felugrott, és rohanni kezdett. Maga sem tudta, hová, csak minél távolabb, hogy elfelejtse ezt a tekintetet, a zúgolódó tömeget, a fájdalmat.
Amikor a mezőre ért, lihegve rogyott le a frissen boronált szántóföldre. Az elvetett magokra gondolt, amelyek a mélyben pihentek, de hamarosan szárba szökkennek.
