Már lassan egy éve jártam be az irodába. Nagy üvegfalas ház Óbudán, magas belső tér, nyitott szerkesztőség, közösségi levegő, amit leginkább egy lovarda szagához lehetett hasonlítani, mert a szellőző rendszer nem mindig működött. A légkondit pedig mindig szerelték. Ez volt az ország legolvasottabb hírportálja: nagy volt a nyomás, és nagy volt a káosz is.
Először csak egy-két szót változtattam meg a már leadott, szerkesztett anyagokon, mindig abban a percben, amikor az olvasószerkesztő már kilépett a cikkből. Ő nézte meg utoljára az anyagot, mielőtt kiment volna a címlapra. Az első átírásnál nagyon izgultam, vajon észreveszi-e valaki, hogy az Átadták a világ leghosszabb üveghídját című cikk utolsó bekezdésében megváltozott az a mondat, hogy a kínai látványhíd 430 méter hosszan, 300 méteres magasságban köt össze két meredek sziklát. "Te vagy egy szikla, én pedig a másik" - ezt illesztettem be a cikk szövegtörzsének végére, és szerencsére hetekig nem tűnt fel senkinek. Még a korrektornak sem, hiszen az ilyen mínuszos híreket már nem volt ideje ellenőrizni. Az elején még próbálkoztam az online szerkesztőségek jól bevált módszerével, vagyis ha valaki összeolvasta a sorok kezdőbetűit, akkor kijött az a mondat, hogy "szia, van kedv
ed találkozni". Csak hát seki nem olvasta már össze a sorok kezdőbetűit, az akrosztikon már anakronisztikus húzásnak számított a hírportálokon belül is.
Aztán idővel felbátorodtam, és már hosszabb, rejtjeles üzeneteket hagytam neki, de sajnos nem vette észre a próbálkozásaimat. Ő volt a szerkesztőségi titkár, ott ült mellettem nagyjából másfél méterre, mégsem mertem sohasem megszólítani. Az egyik cannes-i filmfesztiválról szóló tudósításnak az volt a címe, hogy Will Smith imádta a magyar rendező filmjét. Én a sziklákat imádom, egyszer már elmehetnénk valahova - tettem hozzá. Feltűntem a tudomány rovatban, egy Cristiano Ronaldóról szóló összeállításban, egy kutyák örökbefogadásáról szóló cikkben, egy Coelho munkásságát kritizáló anyagban, és még egy politikai cikkben is, de azt nagyon gyorsan töröltem. Próbáltam kifigyelni, hogy mikor nézi a címlapot, de valahogy sosem tudtam úgy időzíteni a mondataimat, hogy szíven találja őt. Aztán egy Donald Trump vámrendeletéről szóló cikk képalájában a lényegre tértem. Kiélesítettem a következő szöveget: Szia, én vagyok az, a hátad mögül. Nincs kedved meginni ma valamit munka után?
Majdnem fél éven keresztül játszottam a hírekkel és a szavakkal, de magam is meglepődtem, hogy senkinek nem tűnt fel. Az olvasóknak persze többször is, néhányan írtak felháborodott e-maileket, de szerencsére egy olyan szerkesztőségi címre, amihez csak nekem volt hozzáférésem. Egyszer a Facebookon valaki dühösen bekommentelte, hogy ez mégis mit akar jelenteni, de azonnal töröltem és kitiltottam a reklamáló felhasználókat.
Azon a csütörtök reggelen, amikor a tartalomfejlesztési igazgató vörös fejjel, magából kikelve behívott az irodájába, hogy beszélni szeretne velem, ez volt az egyik vezető anyag a címlapon: "Van, hogy a fókák túl messzire mennek". Arról szólt az írás, hogy Ausztráliában, a tengerparttól 50 kilométerre bemászott egy fóka a városba, és vízi mentőknek kellett befogni szerencsétlen állatot, mert felmászott egy autó motorháztetőjére.
Az utolsó mondatot azonban valaki megváltoztatta. Ez állt a cikk végén: Szia, nagyon zavarban voltam, amikor olvastam az üzeneteidet, de azt hiszem, túl messzire mentünk. Ne haragudj, de nem vagyok szikla. Sosem voltam az. Sok sikert az új helyeden!
Mindez majdnem 10 éve történt, azóta itt ülök, és hallgatom a csendet. Néha ránézek az oldalra, keresek valami rejtett üzenetet a cikkek sorai között.
