Ezen a reggelen, szokatlan módon, volt még valaki a megállóban. Egy idős apó, fején kalap, bajusza alatt örökös mosoly.
– Mesélek én maguknak egy történetet, ha nem haragszanak meg érte – mondta. – Volt egyszer egy mesterember, faragásból kereste kenyerét. Rég elvesztette feleségét. A halálának évfordulóján, minden évben faragott két gyönyörű széket. Az elkészült székek mindig a környék egyik parkját díszítették. – Az apó hangja mélyen búgott. – Egy napon egy arra járó megkérdezte tőle, hogy miért csinálja amit csinál. „A feleségemmel mindig együtt töltöttük a délutánokat, otthon a foteleinkben.” felelte a fafaragó „Olvastunk, beszélgettünk, nevettünk. Nem akarta volna, hogy az elvesztése megkeserítsen. Így hát úgy döntöttem, hogy nem siratom azt ami már nincs, hanem megünneplem azt ami volt. Ezért faragom a székeket, hogy másnak is megadhassam az együtt töltött nyugalom ajándékát.” Köszönöm, hogy meghallgattak – fejezte be az apó.
A busz épp a történet végére ért a megállóba. A három utas felszállt, és meglepve látták, hogy az apó eltűnt.
A következő pénteken az özvegy színes ruhákba öltözve, arcán halvány mosollyal várta a buszt. Az apó ismét felbukkant. Az özvegy rámosolygott. – Köszönöm! A férjem sosem kedvelte ha fekete ruhákat hordtam – mondta. Az apó egy mosollyal és egy bólintással nyugtázta.
– Ha nem haragszanak meg – szólalt meg az apó – ,ismét mondanék egy történetet, amíg várjuk a buszt. Egy királyságban játszódik, ahol a király fia, a herceg boldogtalanul töltötte mindennapjait. Apja minden nap taníttatta, okította, hogy fia egy nap a nyomdokaiba léphessen. A fiú azonban nem vágyott erre. Alkotni akart. Felnőtté válásának éjszakáján felkerekedett és elhagyta apja kastélyát. Vidékre utazott, hintójában vagyonával – folytatta az apó. – A vagyont építésre fordította. Téglákat vett, és saját kezével épített házakat. Minden lehulló izzadtságcsepp örömmel töltötte el. Minden befejezett ház nagyobb büszkeséggel töltötte el mint bármi más azelőtt. Az évek során egyre többen csatlakoztak hozzá, és felhúztak egy kis falut. Amikor megkérdezték tőle, hogy nem bánja-e, hogy lemondott az uralkodásról, azt felelte: „Nem uralkodok, helyette maradandót alkottam. Ebben a faluban megtaláltam a boldogságot.” Köszönöm, hogy meghallgattak – fejezte be az apó majd egy szempillantás alatt eltűnt.
A következő pénteken a fiatal srác kezében anatómia könyvek helyett vetéssel, gazdasággal kapcsolatos könyvek voltak, szemében a szorongásnak nyoma sem volt. Amikor megjelent az apó, a srác megköszönte neki a történetet. – Mindig is örömmel töltött el látni ahogy a magokból új élet sarjad – mondta. A mesemondó újabb mosollyal és bólintással fogadta a köszönetet.
– Ha megengedik, – szólalt meg a mesemondó. – Ismét hoztam önöknek egy történetet. Egy nőről szól, aki egy cég vezetője volt. Minden idejét elvitte a munka, boldogtalan volt. Egy nap elkezdett egy naplót vezetni. A naplóba mindent lejegyzett, amit szépnek talált. Apró dolgokat, egy szép virágot, egy pékségből áradó sütemények illatát. A sok apró dolog segített neki a mindennapok szürkeségében boldogságot találni. Amikor valaki megkérdezte mit írogat, azt felelte: „Pillanatokat gyűjtök, mert pillanatból sok van, de a legtöbbet hagytam előtte tovasiklani” Köszönöm, hogy meghallgattak – mondta a mesemondó.
A következő pénteken az aktatáskás férfi szeme csak addig tévedt a telefonjára, amíg feljegyezte a világban talált szépségeket. Meg akarta köszönni az apónak, azonban ezúttal az nem volt sehol. Helyén csupán egy cetli volt a megállóban. Rajta egy felirat: „Mesélni bárki tud, most te jössz!”
