Tompa, zsibbadt várakozásából az esti szellő ébresztette fel. Ellépett a korláttól és tétován a megállóban felállított JCDecaux plakát irányába indult.
„Legyen a te novellád az, amit az egész város olvas!”, hirdették a plakáton. „Ebben az évben további megkötés, hogy a novelládnak azzal a szóval kell kezdődnie, hogy »Olyan…«”
Na, gondolta, ha az én novellám lenne a plakáton, töküres maradna az egész…
Ági nézte, csak nézte az előre megadott szót, majd félig öntudatlanul benyúlt a táskájába és elővett egy piros filctollat. (A múlt heti csapatépítő agytágításról maradt néhány.) Különösebb töprengés nélkül írni kezdett az üvegfelületen és így egészítette ki a mondatot: „Olyan magányos vagyok…”
Másnap este a szokásos üresség, tompa és zsibbadt várakozás a villamosra. Hirtelen eszébe jutott a plakát. Odasétált, hogy újra elolvassa az „ő novelláját”. A piros mondat után egy rövidebb kéket pillantott meg: „Én is.”
Nagyot dobbant a szíve. Hát ez meg hogy…? Ki…? Mikor…?
Zavartan előkotorta a piros filctollat és odabiggyesztette: „Páros magány nem magány.”
Azon az éjszakán nem jött álom a szemére. Helyette piros és kék vonalak jelentek meg a sötétben, melyek végül betűkké formálódva az éjszakába írták a novella kezdetét, újra és újra, akár egy végtelen történetet, mely mindig csak elkezdődik és soha nem lesz vége.
A következő nap: álom az ébrenlétben. A nagyfőnök flegmasága és a kisfőnök zsarnokoskodása pehelykönnyű semmiség volt csupán, szellő lengette fátyol, mely ide-oda libbent a szeme előtt. Várta az estét és titokban arról ábrándozott, hogy talán újabb mondattal bővül a novella, az „ő novellája”.
Nem is csalódott, mert újabb kék színű mondattal folytatódott a szöveg: „Hát találkozzunk holnap délben, ugyanitt.”
Remegő kézzel írta rá: „Itt leszek!”
Másnap délben kiszaladt a munkahelyéről és izgatottan a plakáthoz sietett. A novella újabb mondattal kerekedett: „Fordulj meg!”
Gyönyörű fiú állt mögötte. Valószerűtlen volt az egész: lengedeztek mélybarna hajtincsei, pedig nem is fújt a szél. Rámosolygott a lányra, majd a plakáthoz lépett és kék filctollával a következőt írta: „A lány és a fiú felugrottak a következő villamosra.”
Ági kezében már ott volt a piros filc és így folytatta: „A Margit-szigetnél leugrottak és kéz a kézben sétálgattak a magas fák között.”
Most a kék filcen volt a sor: „A fiú meghívta a lányt egy fagyira.”
Majd a piroson: „Aki epret és vaníliát kért.”
Egymás mellé állva várták a villamost. Ági nem mert a fiúra nézni, de a szeme sarkából azért megleste, hogy a fiú sem őrá. Édes izgatottságban telt el a következő perc, majd Ági arra gondolt, hogy talán beszélgetést kellene kezdeményeznie.
Óvatosan a fiú felé fordult és éppen be akart mutatkozni, amikor észrevette, hogy nemcsak a hajtincsei lengedeznek valószerűtlenül, hanem a testén is átlát, méghozzá egyre tisztábban. Megdörzsölte a szemét, de a fiú alakja tovább halványodott.
Rosszat sejtve a plakát felé fordította tekintetét. Egy takarítómunkás törölgette, dörzsölgette a plakát üvegét szenvtelenül, halkan fütyörészve. Már szinte alig maradt pár szó épen.
Visszanézett a fiúra, aki nyugodt mosollyal figyelte Ágit. Gyönyörű arca egyre inkább keveredett az utca megannyi részletével: a tovarobogó autók, az ide-oda rohanó emberek, a mozdulatlan levelű fák alakjával.
Potyogni kezdtek Ági könnyei, mert tudta, hogy vége van a novellának. Az „ő novellájuknak”. Olyan magányosnak érezte magát, mint soha korábban. Mint a törölgetés után a plakáton maradt egyetlen szó, olyan…
