A kávéfőző megint nem működött. Azóta nem, mióta beleöntöttem a mandulatejet, mert valaki a TikTokon azt mondta, hogy úgy krémesebb lesz a kávé. Spoiler: nem lett az. Ehelyett a kávéfőző megsértődött, és azóta is halk köhögéssel tiltakozik a reggeli koffeinadagom ellen.
A férjem mindeközben a nadrágját kereste, a gyerek a zsiráfot (amit egyébként még mindig a kezében tartott), én pedig a türelmemet. Fél nyolcra már három dolgot csináltam egyszerre: főztem egy zabkását (szénné égett), nyomtattam (csak egy lap jött ki, de az legalább szép fehér volt), és válaszoltam az egyik ügyfelemtől kapott üzenetre (három nyelven, amiből egyik sem az enyém), és közben próbáltam rájönni, hogy mi ez a furcsa égett szag, hiszen a konyhatündérkedésem eredményét már rég kiszellőztettem. Aztán rájöttem: a hajam volt az, tegnap kivasaltam.
Az agyam már csak pufferelt, mint egy régi laptop, ami a helyemben szerintem már rég feladta volna. A gyerek, csak azért, hogy fokozza a kedélyeket, közölte velem, hogy ma van az ovis farsang. Ezt előző este egyébként még mondta is, tízkor, de persze a jelmezről egy szó sem esett, én pedig teljesen lemerülve nem is kapcsoltam… Ezután következett a spontán krízismenedzsment: tíz perc alatt zsiráfjelmezt rögtönöztem – egy régi sárga póló, sárga nadrággal, néhány barna folt, egy kis ragasztószalag, és egy hajpánt, amire két makarónit rögzítettem fülek gyanánt. Igen, makarónit. Ne kérdezd. A gyerek viszont úgy örült neki, mintha legalábbis egy Broadway-darabba készülne fellépni. Azt hiszem, az anyaság legmeglepőbb része nem az állandó készenlét, hanem az, hogy mennyi kreativitás szorul belénk a legnagyobb káosz közepén.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a nyomtatóban a gyerek rajza van betolva, én meg már rányomtam, hogy másolat húsz példányban. Még jó, hogy nem a gyereket tettem bele. Ültem a nappali közepén egy kisebb rakás frissen nyomtatott rajz között, és elkezdtem nevetni. De úgy, igazán. Tudod, az a fajta röhögés, ami határvonalon táncol a sírás és az őrület között. Mert mi ez, ha nem egy abszurd kabaré? De tényleg: mi ez az egész? Egy átlagos reggel, vagy valami furcsa túlélőshow? És akkor jött a felismerés. Nem az a baj, hogy túl sok a dolog, hanem hogy mindent egyszerre akarok jól csinálni. Tökéletesen és zökkenőmentesen. Pedig az élet, főleg gyerekkel, nem éppen egy PowerPoint prezentáció. Annál inkább egy összefirkált rajz, amit valaki csokis kézzel még jól össze is fogdosott.
Úgyhogy vettem egy mély levegőt, tökéletesítettem a gyerek zsiráf jelmezét (az én hajamat kapta sörénynek, mert annak már úgyis mindegy volt), majd elindítottam az óvodába (még szerencse, hogy itt van a szomszéd utcában). Az ügyfelemnek is visszaírtam, hogy jelenleg én is nyomtatás alatt állok, így egy kis türelmet kérek, majd leültem. Csak a csendre fókuszáltam. Egy bögrével, ami csak vizet tartalmazott, de legalább meleg volt.
És abban a három perc csöndben, amit sikerült kiharcolni, valami megmozdult bennem. Nem egy világmegváltó felismerés, de a lényeg, hogy nem kell mindig helytállni. Néha elég csak jelen lenni, túlélni a reggelt, nevetni a káoszban, és persze elfogadni, hogy a világbéke kávéval sem garantált, de anélkül egészen biztosan nem működik. És néha az is nagy teljesítmény, ha éppenséggel nem nyomtatod ki a gyereket.
