Belépett a házba, majd a szobába, amin egykor a bátyjával ketten osztoztak. Most csak az övé. Már húsz éve csak az övé.
Ledobta hátizsákját az ágyra, a megvetett ágynemű felgyűrődött alatta. Már hónapok óta békésen, kisimultan terült el egymagában, naponta ellenőrizve, nehogy egy-egy redő felbolygassa a paplanba tömörült csendet.
Hátul találta az apját, a kinti heverőn pihent. Úgy tett, mintha aludna. Az anyja épp a tyúkokat etette. Megfordult, kiegyenesedett görnyedtségéből, majd a fiára tekintett.
- Meddig maradsz?
- Nem tudom.
- Van sült és krumpli a konyhában – válaszolt az asszony, majd hátát visszahajlította a tyúkokhoz.
Még elszívott egy cigit, mielőtt visszatért volna a lakásba. A hűtőben három szelet húst talált, percek alatt tüntette el mindet. Kiment az ebédlőbe, majd a szobába, s utána mégis a nappaliban kötött ki. A falak, amik annakidején otthonosnak tűntek, most valahogy rémült hűvösséget árasztottak felé, s a fényképek, azokat egytől-egyig utálta. Úgy tűnt, mint aki ellenőrzi, változott-e valami utolsó ittléte óta, de valójában csak önmagát kereste a gyermekkori képek idegennek tetsző mosolya mögött.
Minden holmi a bátyjára emlékeztette. A lány? Attól a hideg rázta ki. Csak akkor mert rápillantani, mikor az kifelé fordult a kapun – azokban a cifra szemekben mindig testvére tekintett vissza rá. A lány és annak anyja olykor ruhát adtak neki - régi rongyokat, amik a bátyjából megmaradtak. Már húsz éve nem vett fel mást, csak Attila pólóit.
Másnap pénzt kért az anyjától. Csak az anyjától, az apja nem szólt hozzá. Senkihez sem szólt.
Azt mondta, holnap munka után néz, és később megadja a teljes összeget, cserébe kifesti a nappalit. Az anyja fátyolos tekintettel bámult rá, de azért csak odaadta a pénzt. Elbiciklizett a boltba, vett magának cigit, meg festéket a szobába. Lássák ezek, milyen jó gyerek is ő.
Egész nap a festéssel ügyködött, húzta, vonta, tekerte az ecsetet, míg az egész szobát mályvára nem mázolta. Néhol foltos és csíkos maradt, de nem bánta. Jó lesz ez az öregeknek.
Az anyja lelke dalolt. Megígérte a menyének, hogy nem kezd el újra bizakodni, de ez csak az ő fia, az ő egyetlen, drága fia, aki reggeltől estig a létrán görnyedve kente át az idős falakat. A falak azonban emlékeznek - magukba vésnek minden törést, repedést, tenyérnyomot. Ez az anyját most nem érdekelte. Abban a pillanatban nem számított más, csak az első együtt töltött tizennyolc év.
Csakugyan elment állást keresni - egy közeli céghez vették fel segédmunkásnak. Úgy döntött, reggelente bebiciklizik a városba, és onnan megy tovább tömegközlekedéssel. Így olcsóbb volt, na meg az anyja is sajnálta. Szegény fia, az ő egyetlen, drága fia hajnali ötkor, esőben is félórát teker a kerékpárral, hogy aztán egész nap a tikkasztó melegben robotoljon.
Aztán neki sem tetszett annyira a dolog. A munka még csak, de mi lesz fizetés után? Vissza kéne adni azt a húszast, bár a nappalit is ingyen festette ki. Igaz, az alapanyagot a szülei pénzén vette. Dehát ott a munkabér is. Egyébként is, milyen anya kér vissza egy átkozott húszezrest a saját gyermekétől? Haza sem ment, letette a biciklit a kocsma előtt és elköltött mindent, amit négy hét alatt keresett meg. Hajnalban lépte át újra a küszöböt.
Elzsibbadt a ház. Valami fájt benne. A szomszédok nem hallották, csak a kertben járőröző kutya kapta fel olykor a fejét néhány tompa puffanásra, meg a különösen pislákoló lámpára. Nem kellett volna átfesteni azt a nappalit - a mályva alól felszakadt a szürke vakolat.
Végül elment. Fogta a papírjait, a hátizsákját, és útnak indult. Még a kutyától sem köszönt el. Néhány hét múlva az anyja megtudta, hogy egy városi hajléktalanszálló fogadta be. Aztán onnan is kirúgták. Most az utca a lakhelye.
Mama sírt tegnap. Hiányzik a fia. Az ő egyetlen, drága fia.
