Már nem tudta, min vesztek össze éppen. Csak a cikázó vörös posztót látta, mint egy bika a matadort, szemével követte a mozgását. Fülében zubogott a vér, a combizmai belesajdultak az agyalapi mirigyből előkúszó felismerésbe.
A fiú toronymagasan állt előtte. Tekintetében a serdülőkor fájdalma. Értelmezhetetlen hangfoszlányokat vagdosott Elza arcába.
Mikor nőtt meg ekkorára?
- Hallasz? Figyelsz te egyáltalán? – szavai keményen csattantak.
Elza vad, elemi erővel szerette a fiát. Mint egy nőstény oroszlán, türelemmel, ösztönösen, foggal-körömmel védte mindentől és mindenkitől. Szembeszállt az arrogáns szépfiú gyermekorvossal, a nemtörődöm óvónénivel, a felfuvalkodott iskolai tanítóval, és ha kellett, a férjével is. De leginkább saját, örökölt árnyaival vívott élet-halál harcot.
Amikor Elza először tartotta karjában ezt a minden porcikájában tökéletes lényt, és nézte hibátlanul kerek vállán a zsírpárnácskát, felébredt benne a rettenthetetlen anyaoroszlán, aki mancsának egyetlen csapásával képes elpusztítani egy gazellát, vagy akár egy okvetetlenkedő anyatársat is.
A szülés utáni első éjszakán szoptatni próbálta a pufók arcú csomagot, aki orrát Elza gigantikus mellébe fúrva mohón szívta anyjából az előtejet, és időnként feljött a felszínre levegőért, és ilyenkor anya és fia tekintete találkozott. Elza érezte, ahogy minden kipréselt tejcsepp lávaként izzó fájdalommal rántja össze a méhét, a kötőszövetét, a bőrét, a hasfalát összetartó öltéseket. Belső szervei szimfonikusan jajongtak, és Elza szeméből potyogtak a fájdalommal kevert eksztázis könnyei.
És ahogy Elza nézte, és hallgatta az ütemesen szuszogó fiút, ünnepélyes fogadalmat tett. Az ő fiának meglesz majd mindaz, amiből neki nem jutott. Ő a fiának csak anyatejet ad majd, amíg lehet, és ezzel megvédi a betegségektől. Ő a fiának meséket olvas majd, és labdázik vele, úszni tanítja és nyaralni viszi. Ő a fiának olyan anyja lesz, aki mindig jelen van, akire mindig lehet számítani, aki sikeres, és boldog, és kiegyensúlyozott. Az ő fiának törődő, gondoskodó, szerető apja is lesz, aki focizik vele, és megmutatja, hogyan kell igazán jól szeretni. Az ő fiának nem kell már a múlt árnyaival megvívnia mert Elza addigra minddel leszámol. Ez volt az ő titkos tej-és könnyszövetségük, amihez Elza tizenhat éve tartja magát rendíthetetlenül. Az ő fia soha nem lesz szomorú, elveszett, reményvesztett. Az ő fia boldog lesz mindörökké.
- Mi történt a karoddal?
Elza a szoba mennyezetének jobb felső sarkából hallja és látja, ahogy a szőnyegen álló nő kérdez. A nő farkasszemet néz a fiával. A fiú kivörösödött arcából egy másodperc alatt kifut a vér. Pupillái kitágulnak.
- Semmi. Lehorzsoltam.
- Húzd fel a pulcsid, légyszi hadd lássam.
- Mondom. Semmi. Beestem egy bokorba.
- Légy szíves húzd fel. Kérlek.
- Haggyámá békén, mondom, hogy semmi, miért kell neked mindig mindenből ilyen rohadt nagy ügyet csinálni. Állandóan túlreagálsz mindent.
És a fiú kirohan a szobából, végig az előszobán, a bejárati ajtó felé, de ekkor Elza leszáll a mennyezetről, és a fiú elé vágja magát. Teste megnyúlik, bőre alatt megfeszülnek az inak, fülét hátrahúzza és enyhén kivillantja bal szemfogát. Elállja a fiú útját.
- Húzd fel kérlek a pulcsit, különben nekem kell megtennem helyetted.
A fiú szeméből gejzírként spriccelnek a frusztráció és tehetetlenség könnyei. Elza méhében fellobban a tűzgolyó, bordái közé szorul a légvétel. Lába remegő zselé. Megfogja a fiú karját, és nagyon finom, nagyon óvatos mozdulatokkal felfedi a vágásokkal borított, hófehér bőrt. Orrában jód- és vérszag keveredik. Néma könnyei fémízűek.
