Közben feltette a kávét, kinyitotta az ablakot, csak úgy áradt be a bábeli zűrzavar. Ebben a városrészben legalább 15 náció húzta meg magát éjszakánként, hogy aztán nappal, mint a hangyák elinduljanak takarítani, felszolgálni, eladóskodni. Ahogy ő is: egy múzeum shopjában árult természettudományos könyveket, képeslapokat, gumi dínókat, szociológus diplomával. Kell a doktorira a pénz, otthon esélye sincs összekaparni az alig több mint minimálbérből, jól jött a nemzetközi ösztöndíj. Bár megszokásból itt is a gyomrán spórol, a múzeumshopos pénzmag pont elég ahhoz, hogy egyik hónapról a másikra nyugodtan éljen. És a dínók mellett még a csapat is remek, csupa csóró egyetemista meg doktori iskolás, aki azt hiszi, viheti valamire, pedig valójában csak egymást és magukat hitegetik.
De legalább jókat beszélgetnek. Valamelyik nap ebédszünetben Szelimmel, a takarítóval és Radinkával, a ruhatárossal épp Jungról beszélgettek, amikor megállt mellettük egy öltönyös úr, aki megrökönyödve hallgatta a kiszolgálószemélyzet eszmefuttatását. Kiderült, hogy ő a múzeumigazgató. Fogalma sem volt, hogy az alkalmazottai fiatal bölcsészek a világ különböző tájairól. Le is állt velük beszélgetni, minden előítélet nélkül. Na, ez biztos nem történhetne meg otthon.
A kotyogós sisteregve lökte ki a kávét magából, kapkodva vette le a tűzről, hogy a helyi focicsapat logójával díszített csorba fűlű bögrébe borítsa a forró feketét. A duruzsolós csendbe hirtelen hasított bele a csengőhangja: „Indulj el egy úton” Ezt is le kéne már cserélni. Hiába, hogy a Másfélmillió lépés volt a kedvenc sorozata gyerekkorában, a rekedtes énekhang újabban valahogy a gyomrában hatott minden csörgéskor. Az anyja az, 2500 kilométer távolságból, a kunsági kisvárosból.
–Hogy vagy, kisfiam? Van elég pénzed? Eszel rendesen? Képzeld, Tomi jövő héten nősül, építkeznek!
Csak mondta, mondta, és sugallta, hogy otthon is van élet, menjen már haza. Másfél éve élt itt, szerette a nyugalmat, az elfogadást, a viszonylagos jólétet. Egyet nem szeretett: szeretni. Nem tud nem magyarul szeretni. Vagyis tud, de nem olyan. Múltkor szerelmeskedés után önkéntelenül dúdolni kezdett: Most elmondom, mid vagyok, s mid nem neked…
–Jaj, de szép! Mi ez? –kérdezte a holland lány, ágyban, párnák közt.
Csak legyintett elszorult torokkal. Most kezdje el magyarázni, ki volt Cseh Tamás? Vagy hogy lefordíthatatlan, hogy „Márványkőből van a Tisza feneke, gyenge vagy még babám a szerelemre?”
„Jó. Hát akkor itt fogunk élni.” –ezt idézgeti magának egyik kedvenc filmjéből, mióta eljött. Ma is, tegnap is, holnap is. De addig is enni kell, megmondta az anyja. Mondjuk bigost, jó lengyel fűszerrel, Vaclavtól.
„Polak, Wegier, dwa bratanki”. Ezt a mondatot is otthonról hozta, Vaclavval néha megemlegetik. De most nincs bor, bigos is legyen inkább holnap. Legyen ma pörkölt. Van még szegedi paprika a spájzban. Aztán majd amíg kitunkolja a semmihez sem hasonlítható szaftot a lepattogott zománcú kis bonyhádi lábasból, megnézi a youtube-on a Megáll az idő-t.
