Hideg az ujja. Kiment kezet mosni, nem várta meg, hogy a hospice mosdójában a víz felmelegedjen. Két szeme között nyirkos hideg, aztán a zsebében babrál. Most, amikor igazán kéne, nem tud anyja mellett maradni, mit is mondjon, mit is mondjanak egymásnak. Az ablakon megtörő fény szivárványt rajzol kifésült, őszbarna hajába. Kimegy az udvarra. Kitisztul a nyári vakító ragyogásban a feje, visszamegy, az anyja elaludt, de ahogy leül mellé, felébred. Hogy vannak a kicsik, kérdezi, Bálint habozik, remekül, Ödönke ma leverte a kávéfőzőt, a csörömpöléstől aztán mindketten bepánikoltak, úgy kellett visszakergetnem őket a ketrecbe. Semmi ilyesmi nem történt, de Bálint szereti, ha anyja arcán felvillannak a nevetőráncok, ha kicsit megrázkódik a takaró alatt madárteste. Elvégre ő csak nehéz történeteket hallott tőle, a túlkompenzálás és a komplexusok rikácsoló, tarka mítoszait: arról, lánykorában mennyire szép volt, titokban egyenként elsétáltak mellette a fiúk, a többi azt nézte, ki elég magas hozzá, végül persze egy osztállyal feljebb járó sráccal jött össze. Vagy arról, mennyire okos, tehetséges volt, az óvónők, tanárok, professzorok is féltékenyek voltak rá. Régen Bálint szerette hozzávágni, hogy akkor mégis hogy lett belőle közepes festőművész, aki egy nála két fejjel alacsonyabb bútorasztalossal házasodott össze, meg a budai kis házhoz sem az esze kellett, hanem örökség. Már nem vagdalkozik. Egyszerre vágyik arra, hogy a túlismételt regék, a színpadias gesztusok újra erőre kapjanak, és egyszerre nyugtatja meg a szűkszavú, napszagú, közös béke.
Nyirkos köd a bukszusok között. Télikabátban áll a sírkertben. Igyekszik havonta új virágot hozni, anyja úgy szerette a rózsákat, a kardvirágot, az orgonát főleg, Bálint már baráti viszonyban van a virágárussal. Azt hitte, az apja temetése után könnyebb lesz ezt végigcsinálni. Mostanra kapta össze magát. Még él benne a nap, amikor anyja hirtelen felélénkült, egészen pletykás lett, mindenfélét fecsegett a hospice-ban fekvőkről, miközben örömmel kanalazta a pudingot, amit fia vitt neki. Akkor nem értette, miért felhősödött el az ápoló arca ezt a nagy élénkséget látva. Most ő hordja arcán azokat a felhőket.
Kezd kisütni a nap. Piszmog egy keveset, aztán hazamegy a budai kis házba, ahova nemrég beköltöztek Eszterrel és a közös gekkóval a két papagáj mellé, amik tízévesen is olyan virgoncak, mint amikor idekerültek. Az egyik most Bálint vállára telepszik, ülnek a kikopott fotelban. Az ara csikorog valamit, csőre hegyével megcsipkedi az orrcimpáját, belecsíp az orrnyergébe. Mintha egy idegdúcot talált volna el: Bálint lefagy, majd végtelen nyugalom árad szét benne. Nincs baj, anyja és az ő meséi, kompenzálásai túlélnek, színes lobogásukkal a madarai ugrálásában, röptében, táncában, és ez jó, beszélni ő már sosem fog, de talán majd az egyik megszólal az ő hangján, elismétel egy-egy szót egy soha, senkinek el nem mondott történetből, és ez jó, most minden jó, hűvös érintés az orrnyergen.
