Ha a fák emlékeznének…
Talán emlékeznek is, magukban suttogva, nehéz koronáikkal bólogatva méltatják az idő múlását. Leveleik lágyan símulnak egymáshoz, ünnepelve újraszületésüket, a rajtuk átbukdácsoló napfény táncsolva megcsillan a járdaszegély mellett heverő üditőbozon. Kesernyés kávéillat jelzi, hogy a sarki büfésbódé már nyitva van.
Évi lehunyt szemmel mélyen beszívja a budai hegyi levegőt. Szívesen nyújtózna egyet, jól esne kiropogtatni tagjaiból az idősek otthonának hipószagú valóságát, de nem meri elengedni a kerekesszék kopott műanyag fogantyúját. Itt még lejt az út. Egy megállóval korábban szálltak le a buszról, hogy a bácsinak legyen ideje körülnézni, megfigyelni a környezetet.
A lány a hátizmait is megfeszíti, hogy az ápolás során megerősödött karját segítsék, és utasa minél kevesebbet rázkódjon a döccenőkön. Az töredezett aszfalton nehéz uralma alatt tartani a masszív fémvázas járgányt. Az elöregedett gumikerekek meg-megakadnak, nemigen csillapítják a huppanásokat.
Az öregúr mereven előre szegezett állal ül a tolókocsiban, szeme nyugtalanul pislog, gyér ősz hajszálai bátortalanul rezegnek a szélben. Keze hol a kartámlát markolja, hol a levegőbe emelkedik, mintha alátámasztana egy felismerést, vagy megpróbálna megragadni egy felvillanó gondolatfoszlányt.
- Mindjárt ott vagyunk -, biztatja Évi. - Az ott már a főbejárat a sorompóval. Egy sarok az egész.
Vajon hányszor nyílt meg a fizikai kutatóintézet sorompója a bácsi előtt? A számtalan ember mindennapjait élhetőbbé tevő, nemzetközileg elismert kutató előtt? Biztos sokat változott a környék azóta, mióta nap mint nap megtette ezt az utat a munkahelyére. Innen vonult nyugdíjba, és Évi ide hozta, hogy emlékezhessen. Talán mélyen a széteső gondolatok és zavaros képek mögött egy érzet, egy hangulat segít felidézni, ki is volt ő valaha.
Felesége két éve hunyt el, ekkor került az otthonba. Gyermekei nem bírtak megbirkózni a ténnyel, hogy apjuk nem ismeri fel őket, és néha a legegyszerűbb napi teendőket, mint a fogmosást vagy a borotválkozást, is hevesen elutasítja.
Évi nem hibáztatja őket. Könnyebb elfogadni, ha a test enyészik el, ám a tudat épp marad. Ha az agy adja fel a szolgálatot, a hétköznapok folyamatos harccá válnak egy testtel, melynek szeme mögül eltűnt az, akit szeretni lehetett.
- Látja, hol vagyunk?
Évi nem vár választ a kérdésére. Hangjával a jelenbe hívja az idős férfit. Tudja, hogy a szavak elvesznek, elakadnak valahol egy megfáradt agy tekervényei mélyén, de egy hang, egy érzés, egy kép talán áthatol oda, ahol a mindennapok rutinja, a legegyszerűbb feladatok is megfejthetetlen rejtélynek tűnnek.
Fújtatva megállítja a tolókocsit a sorompó előtt.
A portásfülke ablaka kinyílik, és Évi örömmel nyugtázza, hogy ma a kedves portás, Laci az ügyeletes. A lány olyan harmincasnak saccolja a férfit, fiatal, mégis megértőbb, mint idős kollégája, aki talán titkon attól tart, hogy előbb-utóbb a bácsi sorsára jut.
Köszönésképpen Évi mosolyt villant a férfi felé, és kihúzva a vállát elindul az udvaron üresen várakozó padjuk felé. Befordítja a tolókocsit, és leül a kopott fadeszkára.
A sétányt fák szegélyezik, ágaik közt felvillannak a laboratóriumok ablakai. Mögöttük új elmékben új gondolatok születnek, hogy bejárják a világot.
- Itt volnánk - suttogja a lány, és könnyedén ráteszi a kezét az öregúr csontos, papírvékony bőrű kézfejére. - Tessék csak nyugodtan pihenni itt egy kicsit.
A bácsi vonásai megrándulnak, talán mosolyog, talán csak egy önkéntelen mozdulat. Évi tudja, ez nem számít. Nem akar semmit erőltetni, csak jelen lenni, és tisztelettel kísérni azt az utat, amelyen a másik jár.
Mert ha ő már nem is emlékszik, érezze, a világ nem felejtette el. Az emlékezet halványul talán, de az emberi méltóság örök.
