Kikanyarodott a járdára, és széles csípőjével ügyesen besorolta magát a járókelők közé. Szerdánként élénkebb volt a sürgés-forgás az utcában, hisz mindenki, mint Margitka is, a piacra igyekezett. Nyugalmazott tanítóként sokan ismerték a városban, odamosolygott a szembejövő ismerősöknek. Kora ellenére pirospozsgás arcán a feszülő bőr egyetlen ráncot sem vetett, úgy csillogott, akár a gondosan ápolt politúr.
A barátnői irigykedve hajtogatták, hogy Margitka bőrének semmi sem árt meg. Még a munkatáborból is úgy jött haza, mint akinek csak megszületni volt nehéz. Hiába kérdezgették az ott történtekről, sosem panaszkodott, sosem mesélt. Mosolygott, gondolatait pedig összehajtogatva elsüllyesztette tudata egyik fiókjába, mindjárt a biblia mellé, mint az alsóneműt és a zsebkendőt. Ezekről is mindenki tudja, hogy vannak, de az ember mégsem teszi ki őket közszemlére.
A piachoz érve lelassította a lépteit, kifújta magát, majd cekkerét megmarkolva elindult az árusok sorai között.
Megtapogatta a mustrára kitett árut, gömbölyded kezeivel kiválogatta a három legszebb krumplit a kupacból. Annak idején ezekkel a kezekkel kaparta ki a krumplikat a fagyott orosz földből. Körmeit véresre szakította a kemény talaj, térdeit megrágta a jeges hideg. Ahogy öregedett, ez a hideg alattomosan visszakúszott az ízületeibe.
Fizetett, szatyra mélyébe süllyesztette a portékát, és ringó léptekkel elindult hazafelé.
A lépcsőházban összetalálkozott a szomszéd Icával, aki csípőre tett kézzel állta el az útját a szűk függőfolyosón.
– Margit, hogy te minek mész a piacra minden szerdán három krumpliért? Szólok a fiamnak, hogy hozzon neked egy zsákra valót, ha ennyire szereted. Azt bespájzolhatjuk a pincében – javasolta Ica, az ajka feletti szőrszálak csak úgy meredeztek a kíváncsiságtól.
– Hagyd csak, szeretem magam válogatni ezeket – válaszolta Margit. Átnyomakodott a szomszédasszony mellett, és továbbsietett a folyosón. – De nagyon kedves, hogy gondoltál rám, Icukám – szólt vissza az elégedetlenül ciccegő Icának, és behúzta maga mögött a lakásajtót.
– Furcsa egy asszony ez a Margit – jegyezte meg a harmadikon lakó Rózsa. Áthajolt a korláton, hogy összenézhessen Icával. – Tudod, ismertem a családját, egy faluból származunk. Elvitték az oroszok, és miután visszajött, mint akit kicseréltek. Majd se férj, se gyerek. Csak az iskola. –
– És még neki áll feljebb! A magunkfajta is megtette a magáét. Épp úgy, mint holmi pedagógusok – harciaskodott Ica. Csípőre tett kézzel nézte végig az elsőn hazaérkező fiatalasszonyt, aki mindig a lépcsőházban hagyja a biciklijét.
A konyhába érve Margitka szépen egymás mellé rakta a három krumplit a kredencen, és elnézegette őket.
Pont olyan szép, formás krumplik voltak, mint az a három, amelyek miatt Jóska bácsit lelőtték. A vére nagy vörös tócsává dermedt a gyalogösvény barázdájában, másnapra már csak egy barna folt maradt belőle, elnyelte az éhes föld, ahogyan Jóska bácsit is.
Mindenki tudta, hogy a krumpli a győztes szovjet nép egészségét szolgálja, és a foglyoknak tiltott gyümölcs, de Jóska bácsi Margiték szomszédja volt otthon, és megígérte a lány anyának, hogy gondoskodni fog róla.
Margitka begyújtotta a gázt, és serényen tett-vett a konyhában, amíg a krumpli megpuhult. Mindhármat kirakta a tányérjára, félbevágta őket, és csak ízlelgette a felszálló gőz illatát. Majd levágott egy kis csücsköt a teavajból. Az aranysárgára válva csorgott végig a forró burgonya fehér húsán.
Lassan, komótosan evett, minden falatot alaposan megrágva, magába temette a krumplit és velük együtt Jóska bácsi emlékét.
