Hamarabb fogyott a sültkrumpli, mint szájukból a szó. Összedugták a fejüket egy közös szelfire, Ági telefonjával csinálták. Rögtön el is kezdte szerkeszteni a képet, hogy posztolhassák. Bogárzöld körmei voltak éppen, azok kopogtak a kijelzőn, a készülék megvilágította arcát: sminkje kifogástalan, szája csillogott a szájfénytől. Hosszú műszempillái alól vizslatta a fotóremeket. Hirtelen elvissantotta magát:
„Azta, ez a csávó a háttérben hogy néz már ki?” – fordította oda a kijelzőt a többieknek. Azok tanácstalanul néztek össze, nem értették, mire gondol.
„Nemár, az az ősz hajú a háttérben, a tálcáknál, tisztára olyan, mint Lajabá” – itt gurgulázó nevetés tört ki belőle. Megnézték megint a fotót, tényleg volt egy alak a háttérben.
Lajabá, vagy ahogy az iskolában mindenki hívta, Lajos bácsi zene-és szolfézs tanár volt, negyven éven keresztül. Kinézetre leginkább Liszt Ferencre hasonlított, nem tudni, hogy a zene iránt érzett tiszteletből, vagy más oka volt rá. Mindenesetre ősz haját kétoldalt hátrafésülve hordta, ebben a farzsebében hordott fésű sietett mindig segítségére. Sötétkék köpenyben tanított, a négy lányt alsó tagozat óta heti nyolc órában, ének-zenére. Azt is tanította nekik, hogy a zeneszerzőt mindig meg kell tisztelni, ezért ha órán bakelit lemezt tett fel, hátra tett kézzel kellett azt végighallgatni. Ez nagyon furcsa volt, de Lajos bácsi nem tréfált, ha zenéről volt szó. Rendszeresen feleltetett, kottát olvastatott és kötelezővé tette az iskolai kórusban való részvételt mindenki számára.
Ági kifigyelte, hogy a férfi ott ténykedik azóta is a tálcáknál. Elveszi a vendégektől, tartalmát a kukába borítja, aztán egy ronggyal még áttörli őket, és beteszi a gyűjtőbe.
„Apám, ez tényleg a Lajabá! Beszarok! Kukás lett, vagy mi!?” – fúlt el hangja a harsány röhögéstől. Mind odanéztek. A férfi éppen egy üres tálcát helyezett vissza a többi tetejére, aztán összehajtotta a rongyot és a pultra tette. Mintegy befejező mozdulatként ősz haját az egyik oldalon a tenyerével a fejéhez simította.
Jól tudták, hogy Lajos bácsit előző évben nyugdíjazni kellett, mert sok volt rá a panasz – így mondták otthon nekik a szüleik. Ők csak azt vették észre, hogy egyre kevesebb volt a zenehallgatás, és egyre több a háborús történet. Hogy Lajos bácsi szeméből eltűnt a tűz, amivel anno a híres zeneszerzőkről mesélt. A zeneszerzők helyét tankok vették át, meg lövészárkok, és olyan háborús történetek, amiből minden órán jócskán kijutott nekik.
„Ez nem lehet ő.” – hitetlenkedett egyikük, és kérdőn nézett Ágira.
„Pedig ő az!” – visította Ági, és nem bírta visszatartani a nevetést.
„Szerinted ez vicces?” – hasította keresztbe a kérdés Ági jókedvét.
A lány hirtelen elharapta a szája szélét, nem tudta, hogy mennyire vegye komolyan a helyzetet.
„Mi olyan vicces azon, hogy egy volt tanárnak egy gyorsétteremben kell güriznie?”
„Lehet, hogy nem is ő az, na” – próbálta oldani a helyzetet Ági. Nagyot nyelt és lesütötte a szemét, zavarában a hamburger mellett hagyott szalvétával kezdett játszani.
Egyikük sem szólt többet, némán ültek a félbehagyott hamburgerek fölött. A hirtelen rájuk telepedett búskomorság csendes egyetértésben távozásra buzdította őket. A négy tálcát, papirostul, szalvétástól, hamburgerestől az asztalon hagyták. Utolsóként Ági lépett ki az utcára. Még hátra pillantott távozáskor, látta az ősz férfit az asztaluk felé indulni a tálcákért. Arany színű névtábla volt kék egyenruhájára csiptetve, az állt rajta: Lajos
