Előttem a kert. Matat a futóbab, rikítanak a paradicsomvirágok sárga csillagai. Reggeledik, még nyolcéves vagyok. Férfiségtől messze, fiú is alig. A slag elszakadt, használhatatlanságára feltekerve sütkérező, lusta kígyó. A mélykék esővízgyűjtő hordóba verébfióka fulladt, a bomlás szivárványos hártyája a vízen, mint az elhallgatás membránja. Végül a kútból hozok, a tekerőkarnak nekifeszülve engedem le a vödröt, alig bírom visszahúzni a vízzel telit. Elindulok a kert végébe öntözni, kezemben locsog a vödörnyi csillogás, anyám, aki eddig az ablakon át figyelt, most visszahúzza a függönyt, eltűnik a szövetvillanás mögött. A mellettem tevő-vevő mama megmerevedik, mint egy sietős lile, ha veszélyt érez, arca elfelhősödik, add ide, kisfiam, szól rám. Én persze nem adnám, segítenék, nem is értem ekkor, mit jelent ebben a családban a vödrök súlya, hogy miért jár anyai ágon mindenki ejtett vállal, mintha láthatatlan terhet cipelne. Végül engedek a furcsán ideges kérésnek, vidd, mama, persze, bocsánat, nekiindul, ütemesen botorkál az ágyások barázdái mentén, a termőföld párhuzamos sebhelyei között imbolyog, kezében a kübli, csillog, ragyog benne a csacsogó víz, én is ott somfordálok azért mögötte.
Amikor visszafordulunk, látom, anyám kint kávézik, mamának is főzött, nekem kakaót, reggelizünk, aztán engem beküldenek, ketten befejezik a locsolást. Összehúzza szám a paradicsom sava, besüt a nap, heves gesztikulálás után anyám is bejön, csak mama hordja tovább a vizet. Van öntözőkanna is, nem értem, miért nem azt használja, olyan könnyed a bádogrózsából hulló zápor, olyan nehéz úgy önteni a vödörből, hogy ne mossa ki a felszíni gyökereket. Végül belép, megmossa az arcát, majd nekiállnak az ebédnek, a mosás, hámozás, aprítás, főzés, végtelen csendben zajlik, én addig tornyot építek a borvörös kötésű Jókai-sorozatból és a szocialista indiánregényekből.
Aztán ebédelünk, nem szólunk, csak mama állkapcsa kattog, az óra a falon, gyerekkori vasárnapjaim metruma. Ha szólnak is egymáshoz, hasztalan, mert nem árad ki más szájukon, csak halk csobogás, zihálás és a veríték szaga. Nem tudnak kilépni ebből, megtorolni akarnak és menekülni, bocsánatot kérni és elengedni, de ahhoz már hosszú idő telt el: én vagyok a harmadik generáció, amelyik felnő, nekem gyerekkoromban már kikapták kezemből a nehezet.
Vasárnap hajnal van. Borotválkozom a csapra görnyedve – a tükör a mamának megfelelő magasságban lett felakasztva, nekem álló helyzetben legfeljebb a mellkasom látszik benne. Az ablak előtt folyondár ring: tűzpiros virágtrombitáiban fekete bogárkák alszanak, szájakban a ki nem eresztett ordítások. Egy vasárnap reggel általában a következmények ideje, nem a változásoké. Mint amikor a túlérett alma tompa puffanással lehull a többi közé, és felfelhőznek a darazsak. Még mama előtt keltem: kisietek a kertbe, elkezdek vizet húzni. Ingázom a kút és a kert között, viszem, ahogy vitték, a napfénnyel teli vödröket, válluk legyen könnyű, gyógyulhassanak ők is.
