- Nesze neked osztálykirándulás. – korholta magát, miközben belépett az impozáns városi múzeum egyik félreesőbb, de tágas kiállító termébe. István egyre nehezebbnek érezte a tanári létet. Bár nem kedvelte a közhelyeket, mégis egyre többször ismételgette, hogy „Ezek a mai fiatalok”. És valóban. A kiállításra hozott, kamasz osztályának a fele a múzeum aulájában a büfében lebzselt, mobillal a kezében. A csapat másik része valahol a WC-kben cigizett „titokban”.
- Pedig Van Gogh művei igazán érdekelhetnék őket. – gondolta kissé megnyugodva, ahogy ismét elé tárult kedvenc festője híres alkotása a csendes terem gondosan megvilágított falán. Mint minden alkalommal, ezúttal is magával ragadta a Csillagos éj festmény. Szinte megelevenedtek előtte a kép élénk színei, és lelkét átjárta a kellemes nyugalom. Maga sem tudta mióta állt ott szájtátva bámulva a képet, amikor egy kamaszfiút vett észre a mű előtti padon. A fiú bár nem István osztályához tartozott, velük egy korú lehetett. Szépen vasalt iskolai egyenruhát viselt és hibátlan, egyenes tartással ülve a kép felé fordult.
- Hát mégis van még remény. – sóhajtott fel a férfi és izgatottan a fiú mellé lépett.
- Nem zavar, ha… leülök? – kérdezte lelkesedve. A megszólított lassan felé fordult és szürke, mély tekintetű szemeivel meredt rá. István zavarba jött ettől, de egyelőre nem mozdult, aztán a fiú bólintott.
- Csak nyugodtan. – válaszolta tiszta, illedelmes hangon.
- Milyen udvarias. – gondolta a férfi szinte meghatódva és boldogan leült a tanuló mellé.
- Te is szereted Van Gogh-ot ugye?
- Azt hiszem.
- Na persze, nem könnyű rögtön ítéletet mondani a munkájáról. Szemlélgetni kell, elmélyedni benne. – lendült bele István, és kicsit úgy érezte, hogy végre egy rokon lélekre akadt.
- Sokaknak persze rögtön a levágott füle jut eszébe róla, de ők nem látják, amit mi. Nézd azokat az élénk színeket, azokat a különös, vibráló vonalakat… Nézd csak milyen szép, fényes udvaruk van a csillagoknak. Mintha egy álomban járna az ember… És ott van a Hold is. Milyen csodálatos. Tudtad, hogy állítólag nem is ebben a fázisban állt a festmény születésekor? – a fiú némán megrázta a fejét és látszólag nagy áhítattal hallgatta a férfi szavait. Érződött valami érett, mély figyelem a hallgatásában, ami egészen meghatotta Istvánt. Diákjai már régóta nem figyeltek rá ilyen nagy érdeklődéssel.
- Látom te tényleg érted, amit mondok. Gyakran jársz ide? – kérdezte kíváncsian.
- Hát… Nem túl gyakran. Csak ha engem is elhoz az iskola.
- Áh… igen. Gondolom nálatok is szoros a tanterv. – legyintett a tanár türelmetlenül, alig várva, hogy megint a képről beszélhessen. – Figyeld csak azt a templomtornyot. A hegyeket a háttérben és közben az égi jelenségek villogó örvénylését. Én mondom, ez az ember zseni volt… - sóhajtott fel István elragadtatva.
- Gondolom. – jegyezte meg a fiú, de a tanár oda se figyelt, mert zsebében megszólalt a telefonja jelzőhangja amit a visszaindulás idejére állított be.
- Oh… sajnos mennem kell. Egy élmény volt veled beszélgetni. Tudtam, hogy még vannak műkedvelő fiatalok. Szervusz! – intett búcsút a férfi és kisietett a teremből.
A fiú csendben ült tovább a helyén, miközben a különös, bőbeszédű, figyelemre vágyó idegenen tűnődött. Gondolataiból tanárnője aggodalmas hangja zökkentette ki.
- Hát itt vagy, Tim. Már mindenhol kerestelek. Már sokszor kértelek rá, hogy a botod nélkül ne menj sehova… - korholta a nő és óvatosan tanítványa kezébe adta a fehér botot, majd karjába karolva visszavezette őt az osztályához.
