Az a diófa már akkor is óriásként állt ott, amikor odaköltöztünk, és még hatalmasabbá vált a rákövetkező években. Észrevétlenül követelt helyet magának az életünkben, miatta lett kisebb a garázs, nagyobb nem fért el mellette. Enyhítette árnyékával a nyári hőséget a forró július végi délutánokon. A lombjain átszűrt napfény pont annyira tette elfogadhatóvá az égen lobogó Nap sugárzását, mint amennyire a legvastagabb ágán üldögélés enyhítette halk morajjá szüleim veszekedését. A fára csak úgy juthattam fel, hogy először a garázs tetejére kellett felhúznom magam a kutyaházról elrugaszkodva. Utána már csak egy lépés volt az ág, és úgy tűnt, hogy csak pár szökkenés az ég. Egy híd volt az a fa, a hétköznapok és valami más között.
Néha a diófán ülve sem sikerült elég messze kerülni valamitől. Olyankor felpattantam a biciklimre. Messzire kellett tekernem a bringával ahhoz, hogy visszanézve már ne látszódjon ki a fa teteje a kertvárosi házak közül. Ez volt a mérték, a messzeség definíciója, amikor már nem látszott a diófa, akkor már elég távol voltam mindentől. Vagy eléggé el kellett távolodnom tőle, vagy egészen magasra kapaszkodni rajta, közelebb az éghez, ahol már az ágak nem voltak vastagabbak a lábszáramnál. Vékony volt a vádlim.
Egyszer nagyon magasra másztam, a sűrű levélzet eltakart, csak az látott volna meg, aki tudja, hogy milyen irányba kell nézni és hogy mit vagy kit kell keresni a fán. A fa alatt hajlongó nő sem vett észre, amúgy is lefelé nézett, idegesítő karistolással húzkodta össze a lehullott leveleket a fa alatt egy nagy halomba. Vajszínű polármellény volt rajta, fáradt, öreg bolyhokkal tele, a kínai piacon vette. Karcos koraőszi szél fújt, dobverőként ütögette össze az ágakat, így alig volt hallható, hogy mit mond a nő, miközben a lombsöprűt húzta-vonta. Valami olyasmit ismételgetett, hogy kurva kölyök, semmire sem jó, ugyanolyan senkiházi lesz, mint az apja. Meg hogy minden munka rá marad. Ez a nő volt az anyám.
Ha végighúztam a kezem a diófa kérgén, vagy erősen markoltam az ágakat, sosem sértette fel a bőrömet, csak szürke, fáradt port hagyott a tenyeremen. Nem könnyű lemosni, nehezen oldódnak az ilyen nyomok, meg ezek a mondatok, még most sem koptak le teljesen rólam. Ilyenné vált anyám keze is idővel, mint a fa kérge, de amikor végigsimítottam rajta a kórházi ágyon, nem poros, hanem inkább izzadt volt. Száraz izzadtság. Olyan fajta poros nedvesség, ami beleeszi magát mindenbe. Kiderült, hogy anyám is, mint a diófa, belülről volt korhadt. Akkor értettem meg, hogy ez mit jelent, amikor a halála után nem sokkal kivágták a fát, csak a tönkje maradt. Sötét üregek látszottak a törzs belsejében, akkorák, hogy talán az öklöm is belefért volna. Nem nyúltam bele, nem tudom, hogy mit találtam volna a mélyében. Sűrű, napfényes nyár volt, hiányzott az árnyék a kertből. Csak a tönk ágaskodott ki a földből, mint egy fegyelmező mutatóujj. Napokig pihent rajta egy urna.
