– Mármint mi?
– Ez az egész. Hogy ebbe belevágunk.
– Most kérdezed? Ne őrjíts meg! Megbeszéltünk, eldöntöttük, megcsináljuk. FőNéL.
– Igen, mi döntöttünk. De nekik is jó lesz?
– Nekik lesz jó igazán. Miattuk csináljuk. Bár az én szüleim meglépték volna ezt anno, amikor volt rá lehetőség. Most nem itt tartanánk. FiNáLé.
– Hű, az jó! Persze, igazad van, tudom. De mi van, ha mi látjuk rosszul, és mégsem olyan vészes a helyzet?
– Évek óta ezt mondjuk, és egyre rosszabb lett. Meddig várjunk?
– Csak félek, hogy megbánjuk. Hogy nem sikerül.
– Nézd meg, ott a keresztapám. Ő bevállalta, megcsinálta. A gyerekei boldogok, sikeresek, neki saját műhelye van. Még a keresztanyám is irodai munkát kapott. Ami, valljuk be, elég ritka, de ő az élő példa, hogy nem lehetetlen.
– És a saját szakmájukban tudtak elhelyezkedni?
– Nem. Váltottak. De talán nem is baj, ha az ember kipróbál néha valami újat.
– De én nem értek semmi máshoz. FeNoL.
– Az meg mi?
– Más néven: Karbolsav. Hiányozni fog.
– Mi?
– A szertár szúrós szaga. Meg a diákok. Jó volt őket terelgetni.
– A kölykök nekem is. A túlórák meg az adminisztráció annál kevésbé. FoNáL.
– Azt már mondtam.
– Nem, te a FoNaL-at mondtad.
– Szerintem az ugyanaz, de mindegy. Néha azt érzem, hogy öregek vagyunk mi már ehhez.
– Dehogy vagyunk öregek! Épp időben léptünk, hidd el, jó lesz.
– Az egy dolog, hogy a szakmában nem, de mi van, ha egyáltalán nem tudok elhelyezkedni? Vagy ha kitesznek a lakásból?
– És ha a kiskutya nem kakilt volna, kihasadt volna.
– Nem vicces.
– Figyelj, szerződésünk van, és ott nem lehet csak úgy utcára rakni az embert. Engem hétfőn már várnak az étteremben, téged meg Karesz bekísér a munkaügybe, azt mondta, mindenben segít. FáNáL. Most mi a baj?
– Semmi.
– Ugyan már, nem lesz ez mindig így, majd előrelépünk.
– Nem is az, csak eszembe jutott a barackfa. Tudod, akkor ültettük…
– Tudom. Én is sajnálom. És ha tehettem volna, elhoztam volna. De öreg fát nem ültetünk át. Tessék, zsepi. Ne ezt lássák a gyerekek, ha felébrednek.
– Úgysem ébrednek fel, amíg jár a motor.
– Ez igaz. Látod? Ők bárhol elalszanak, és bárhol boldogulnak. Ahogy mi is. Te jössz. Nézd csak azt ott.
– Látom. SéTáL.
– Na, ezt már szeretem. SüTöL.
– Sütöl?
– Igen. Például: mit sütöl kis szűcs.
– Nagyon magyaros. Diákoknak hányast adnál rá?
– Csillagos ötöst, természetesen.
– Nyilván. Akkor: SóTáL.
– Sótál? Az meg mi?
– Olyan tál, amiben a sót kiteszed az asztalra.
– Ez hülyeség.
– Mert a sütöl nem az?
– Rendben, sótál, elfogadva. Csodálatos magyar nyelv.
– Tényleg, mi lesz, ha egy büdös kukkot sem fogok érteni?
– Akkor majd beiratkozol egy tanfolyamra. A passzív tudás megvan, csak felszínre kell hozni.
– Reméljük. Azért már nem forog úgy sem a nyelvem, sem az agyam, mint húszévesen.
– Nem csak a húszéveseké a világ.
– Ez viszont nem fog hiányozni!
– Valami gondod van a hangommal?
– Nem, remek, akárcsak a dal. FTL. FaTáL.
– FoTeL. Személyidet elraktad?
– Persze hogy elraktam.
– Ne nézz így rám, a múltkor is elfelejtetted, és anélkül nem engednek át.
– Nem kell állandóan felemlegetni. Elraktam, kétszer is megnéztem. Még szerencse, hogy útlevelet nem kellett csináltatni.
– Ha így megy tovább, lassan az is újra kell majd. Látod, a határellenőrzést már visszaállították. KCG. Kacag. Kocog.
– AKáCáG.
– Fú, az tényleg jó. Tízpontos.
– Ez is hiányozni fog.
– Mi?
– Hát ez. Nem hiszem, hogy túl gyakran tudunk majd ilyet játszani.
– Sose bánd. Előbb-utóbb itthon is kikopnak ezek a régiek a forgalomból. Az újak meg tök bénák. Nézd meg azt ott: AA KH. Ezzel semmi értelmeset nem lehet mondani.
– Régen minden jobb volt, ugye?
– Ha nem is minden, de a rendszámok biztosan. HZM. Hozam.
– Házam.
– Hazám. Na, itt a határ, keltsd fel a gyerekeket és készítsd a személyidet.