Összegyűrte, aztán újra kisimította az izzadtságától már nyirkos fecnit, pedig a címet már megtanulta, megnézte Google térképen, rákeresett Facebookon, beírta a GPS-be, betöltötte a Futáron is. Feljött az aluljáróból, a cédulát széttépte, elindult. Tudta, hol van a bolt, tudta a Street View-ról, hogy majd balra kell fordulni, hogy a szuterén szintre kell lemenni. Úgy saccolt – amikor odaért, megbizonyosodott arról: pontosan –, hogy három lépcsőfokon kell majd lemenni.
Benyitott. félhomány és áporodott levegő fogadta, az egész rém közhelyes volt. Hátul egy matt fekete pultnál tetovált lány rágózott unott arccal. Vakító szőkére festett haja épp olyan élesen ütött el a környezettől, mint ujjainak fürgesége a telefon kijelzőjén az unott arcvonásoktól.
– Jó napot, nem tudom, jó helyen járok-e…
A lány, nem leplezett bosszúsággal az arcán, felnézett.
– Attól függ, mit keres.
– A boldogságboltot.
– Honnan veszi, hogy van ilyen?
Nagy levegőt vett, eldarálta a szöveget, amit az informatikus srác a fejébe vert, miután a céges bulin, a sokadik koktél után elsírta neki a gondjait. „Nézz rám, és gondolj akár másra is,
csak legyen végre jobb” – ezzel kellett befejezni, valami dalszöveg volt, ráguglizott, de sose hallott a zenekarról.
– Rendben, a Bence küldött. Mit szeretnél? – Ha kedvesebb nem is lett, legalább az unottság vagy az annak leplezett feszültség eltűnt az arcáról.
– Boldogságot.
– Nyilván. De milyet?
Nem készült ilyen kérdésre, nagyot nyelt.
– Szóval azt sem tudod, mi a bajod.
– De. Nem vagyok boldog.
– Persze, hogy nem. Ki az? De ez nem elég. Boldogságból sokféle van.
Felhúzta a szemét. A lány folytatta.
– Azt hitted, hogy bejössz, kérsz egy kis boldogságot, és mi itt instant, félkilós kiszerelésben adunk neked? Miközben az egész még csak nem is legális.
Na ezt pont tudta. Azt nem, hogy miért, de Bence mondta neki, hogy ez valami szupertitkos és nem engedélyezett dolog. Nem, nincs benne semmi kemikália – nyugtatta a fiú, miközben ő Likó Marcira gondolt, így nem is figyelt a magyarázat folytatására. Lehet, az volt a baj, azért áll most tanácstalanul.
– Szóval, milyet szeretnél?
Rájött, hogy most is elbambult, talán már felsorolták az egész készletet, hogy mondjuk szegfűszeges távol-keleti boldogság, meg fahéjas indiai, vagy tejhabos boldogság Marokkóból, andalító görög, tüzes spanyol boldogság. Az eladólány közben beszélni kezdett.
– Férfi? Az biztos, hogy nem munka, nem is pénzügyek. Betegség? Nem, nem tűnsz betegesnek. Persze a boldogsághiány, igen, végül is az már egy betegség. Családi probléma… nem, szerintem még családod sincs.
Beleunt a gyorsanalízisbe, közbevágott.
– Semmi.
– Mi semmi? Semmi bajod?
– A semmi a baj. Hogy nincs semmi. Hogy nem élek. Dolgozom, mint egy gép, bármit rám tudnak sózni, nem merek tiltakozni. Férfi? Nincs. A Tindertől elkopott a kijelzőm jobb oldala, de hiába. Mintha árnyék volnék. Csetelek néha a kollégákkal, akik nem érdekelnek, ebédelek velük, csapatépítünk, mintha csapat lennénk. Ha eltűnnék, észre se vennék, míg valami határidős munkám le nem jár.
Nem tudta, vagyis nem kellett folytatni, a lány bólintott. Lehajolt a pult alá, matatott egy kicsit, közben beszélt.
– Igen, meg is van, amit kerestél. Egy hidegcsepegtetéses, gyömbérkrémes adag kell neked…
Odalépett a pulthoz, előrehajolt kíváncsian. Émelygősen édes illat csapta meg az orrát, megszédült, tompán dübörögni kezdett a vér a füleiben. A gyomra megindult fölfelé, mintha zuhanna, hirtelen minden világos lett, a boldogság átáramlott a testén, átjárta minden porcikáját. Aztán minden elsötétült, végül minden hideg lett, jéghideg.
Igaza volt. Hogy eltűnt, csak másfél hónap múlva vették észre. Akkor, amikor neki kellett volna a kávét megvenni az irodában.
