A horizontból lassanként bukkant elő egy nagy, sötét tömb. Először csak egy nagyobbacska hangyavárnak tűnt, majd ahogy egyre nőtt és nőtt, úgy kezdett hasonlítani az emberek várára, egy hosszan elnyúló építményre kusza kis tornyokkal. Megdörgöltem a szemem, húztam egy nagyot a kulacsomból, de az alakzat rendületlenül növekedett előttünk, a rázkódásban öltött újabb és újabb formákat. A napsütötte fűtenger közepén egy belvárosi házsor keresztezte utunkat.
A különböző méretű bérházak egymáshoz tapasztva sorakoztak, kopott falak díszei hol ösz-szekapaszkodtak, hol dölyfösen fordítottak hátat szomszédjaiknak. Az épületek közt törede-zett aszfalt, munkagépek bicegtek rajta fel s alá, előttünk egy brigád épp egy kirakatüveget próbált behelyezni a keretbe, a szomszéd üzletben asszonyok sürögtek, fülhallgatókat raktak a próbabábuk fejére. Egy daru telefonfülkét egyensúlyozott az utca felett, mérnökök lentről irányították, miközben egy drótbajszú öregúrral konzultáltak.
– Mondja csak, Gergő bácsi, ugye azt mondta, hogy itt a sarkon volt, és az ajtaja az Apple Store felé nyílt, igaz? – Az öreg bólogatott, de megjegyezte, hogy amire ő emlékszik, az nem volt ilyen csillogó, meg az üvegét össze is karistolta már valami suhanc.
– Persze – válaszolta a mérnök legyintve. – Majd jönnek a szakemberek és leharcolják, ahogy illik, eleve lepukkantat elég nehéz gyártani, tudja? Meg hát ugye érezhető a különbség! – Az öreg elégedetten végignyalt a bajsza szélén és bólintott.
Az elegáns úr kipattant a vezetőfülkéből, leparancsolt minket is, sorba álltunk, mint a katonák az eligazításon. Miután elrendezett minket, füttyentett az egyik emberének, aki erre elszaladt, s egy tolószékben elénk gurított egy idős hölgyet. A főnök elmondta, hogy Kati néni az egyik legfontosabb emlékező. Ő volt az első, aki egy kirándulás során ezen a mezőn gyalogolva úgy érezte, hogy már járt erre korábban. Úgy emlékezett, hogy itt egy utca állt, ahol ő már ezer-szer végigment. Hazatérve olyan részletességgel mesélte el a sógorának, hogy annak a klop-foló is kiesett a kezéből. Az pedig hitetlenkedve adta tovább egy haverjának a vágóhídon, hogy miket hallott:
– És azt mondta Kati, hogy ha a széles útról lekanyarodunk, akkor egy hulló vakolatú ház kapuján befordulva ott lesz egy romkocsma, amit… – mire a kollégája úgy érezte, hogy be tudná fejezni a mondatot: – Amit úgy hívnak, hogy Szimpla Kert!
Később Kati nénivel együtt mentek ki a Duna-partra, bebarangolták a láthatatlan főutakat, eszükbe jutott Károly, a nyúl, az Írók Boltja és a Zöld Pardon, egy szomorú este a múzeum udvarán, sőt a szigetre is becsónakáztak, hogy eszükbe juthasson a víztorony, a futókör és egy bizonyos Holdudvar lázas nyári emléke.
Egyre csak terjedt a híre a szellemvárosnak, jártak ki az emberek tömegesen a folyóhoz, s egyre többeket szállt meg a sosemvolt város emléke. Szegények is álmodták, gazdagok is. Ez utóbbiak persze nem elégedtek meg ennyivel, építeni kezdték. Persze sose lehet befejezni, mindig lesz egy újabb emlékező: ez jusson eszedbe, hogyha egy darukezelőt vagy egy járdát pingáló alakot látsz Budapesten.
Na, kisöreg, ennyi volt a mese, itt a busz, a városban majd megmutatom azt a buszmegállót is, amit nagyapád épített. Sokat pepecseltünk vele, de meg kell hagyni, igazán remek lett. Olyan buszmegállós – amilyet csak álmodni lehet.
