Márk jókedvűen várakozott a buszmegállóban, és figyelte a felette elsuhanó galambokat. Azon merengett, mennyi mindent kell aznap elintéznie. Első megálló: bank. Szerencséjére időben elindult, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy elkésik.
A fiú rosszul viselte a nyár eleji forróságot. Még csak kora délelőtt volt, de a házak mögül felbukkanó nap sugarai már pecsenyevörösre égették a tarkóját.
– Remélem, nem ez lesz jellemző az egész napjára – szólt oda váratlanul szarkazmussal a hangjában egy öltönyös, hátranyalt hajú férfi. Márk nem tudta, mire gondol, majd feltűnt, hogy a vállára mutat. Annyira elveszett a napirendjének összeállításában, hogy észre sem vette, amint egy galamb nagy ívben a terveire tojt. A férfi kárörvendő mosolyra húzta penge száját, de Márk nem vette magára, inkább frappánsan visszaszólt:
– Nem ismeri a bölcs kínai mondást? Ha „megáld” egy madár, akkor szerencséje lesz – majd elkezdte letakarítani magáról a galambpiszkot, de a szeme sarkából még látta, ahogy a kárörvendő arcáról lefagy a mosoly.
A férfi járata épp akkor érkezett meg, így az ajtóhoz menet még pont alkalma nyílt vállal nekimenni Márknak, aki azonnal ki is billent egyensúlyából. Meglepettségében hátraesett, és ha az utolsó pillanatban nem ragadja meg a korlátot, az autók közé zuhant volna. Vett egy mély lélegzetet és visszafordult, hogy – minden pozitivizmusa ellenére – teli tüdőből leüvöltse a férfi fejét, de a buszmegálló már üres volt. Üres, kivéve egyetlen gyönyörű, barna, göndörhajú lányt, aki a távolból figyelte őt egy másik busz ajtajából. Kacéran rámosolygott, majd felszállt.
– Talán tényleg szerencsém lesz - gondolta magában - majd megveregette a vállát - ám ekkor egy másik hang is megszólalt a fejében:
– „Sose fuss lány és busz után” Drága jó öregapja mondása volt ez, ám úgy nézett ki, most mindkettőt megfogja szegni. Időben volt még, így azt sem figyelte, milyen járat után rohan. Az ajtó épp az orra előtt csapódott volna be, ha az utolsó pillanatban oda nem teszi a kezét. Miután nyikorogva kinyílt, Márk energikusan felugrott, és már indult volna hátra - miközben a sofőr képébe nyomta a bérletét -, ám az megállította.
– Hé, öcsi, az a bérlet nem jó ide – Öreg és ráncos arcán látszott, hogy komolyan beszél.
– Kedves Károly – hunyorított, hogy jól kivehesse az elnyűtt névtáblán szereplő nevet -, kérem, csak adjon egy jegyet és induljunk – türelmetlenkedett a fiú.
– Ha ragaszkodsz hozzá – mosolyodott el a sofőr, majd a kezébe nyomott egy jegyet. – De nagy ára lesz.
– Mit bánom én – vetette oda Márk, ám tekintetével már rég az üléseket pásztázta, és próbálta megtalálni a kiszemelt lányt.
A tünemény az utolsó előtti sorban ült, és bánatosan nézett ki a kormos ablakon. A fiú bátorságot merített, majd lazán odasétált, és némán leült mellé.
– Szia – szólította meg a lány. – Úgy sajnálom. Azt hittem te nem erre a járatra vársz – kezdett bele, de Márk nem igazán értette, ami láthatóan ki is ült az arcára. – Te estél az előbb a kocsik közé, nem?
– Nem – javította ki azonnal heherészve. – Csak majdnem. De nem bánom, mert különben sosem találkoztunk volna. – Erre mindketten elmosolyodtak. – Meddig mész? Hol fogsz leszállni? – érdeklődött. A lány remegő kézzel szorongatta saját kis papírfecnijét.
– Úgy néz ki, a negyedik bugyorban szállok le – Márknak kikerekedett a szeme.
– Következő megálló a Purgatórium, majd Fájdalomfalva és Gyötrelemváros – szólt a bemondóba Kháron érces hangja, majd egy ördögi nevetés kíséretében a busz elindult.
– Csak annak örülök, hogy legalább addig nem leszek egyedül – szorosan átkarolta a fiút, hogy az mozdulni sem bírt.
Márk utolsó mentsvárként a szerencséjéhez fohászkodott, és abban reménykedett, hogy véletlenül retúr jegyet kapott. Óvatosan rápillantott a papírra, amit a sofőrtől kapott...
... a távolból már hallotta a mentők szirénáját.
