Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Vincze Árpád: Barbara

– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy sohasem hívtál Barbinak? Mindig Barbarát mondtál.

Így volt. Megsajnáltam őt, mert a Barbit általában olyan hangsúllyal mondták ki a többiek, hogy csak a hülye nem gondolt rögtön a játék babára. Én meg felfedeztem: a Barbara az visszafelé arab rab. Persze azzal cukkoltak, hogy belezúgtam, pedig tényleg csak sajnáltam. Különcségem biztos tudatában sorstársamnak gondoltam őt, hiszen normál fejméretűek közötti nagyfejűnek, lapos fülűek közötti kiselefántnak, és száraz tenyerűek közötti, éjjel-nappali izzadsággyárnak éreztem magamat. Vég nélkül verejtékeztem, emiatt persze izgultam, ami csak súlyosbította a problémát. És Barbara sem tudott egyszerű iskolás lány lenni: a szépsége miatt szó szerint ujjal mutogattak rá. Tízéves kora óta plakátokról néz az emberekre, tévéreklámokban látszik az arca.

Az osztályban csak ő tudott arról, hogy szerelmes vagyok Erikába. Valahogyan kifigyelte, hallatlan érzéke volt az ilyesmihez.

– A Sanyi bácsi megvan még? – kérdezte Barbara.

Az esztergomi kultúrház előtt sétáltunk. A lakodalmi vendégsereg jól érezte magát odabenn, a nők kacagtak a Kacsatánc közben, a férfiak óbégattak. Unokatestvérem, Kati volt a menyasszony aznap, a vőlegény pedig Barbarának valami rokona. Ezért találkoztunk így, öt év után. Régebben ott lakott ő is a házunkban – kilencedik kerület, Mester utca 16. –, és osztálytársak voltunk nyolc évig az általánosban.

– Nyolcvanhat éves az öreg. Egyedül él – mondtam. – A Rózsi néni tavalyelőtt meghalt.

– És Erika?

– Elköltöztek. A Telepy utcában laknak panelban.

– Én mindig úgy gondoltam, hogy ti egészen fiatalon összeházasodtok, érted, szülői engedéllyel, tizenhét évesen, mert egyszerűen senki sem tud a szerelmetek útjába állni. A képzeletemben olyan szépek vagytok együtt!

– Figyelj, nem hiszem, hogy erről kéne most beszélgetnünk.

– Jaj, de odavagy! Végül is meddig jártatok?

– Három év, nyolc hónap, két nap.

– Az már komoly dolog, te dinka! És most? Van lovagja?

– Tudtommal nincs.

– Úristen, hogy te mekkora szamár vagy! Minden vagyonomban le merném fogadni, hogy rád vár! Szerintem a legselejtesebb vakegerek is egyből látják a képeden, hogy elepedsz utána. Én meg ismerem ezt az arcot hatéves korom óta.

– A Rózsi néni után kiabál éjszakánként, hogy „Mamóka! Mamóka!” – meséltem némi hallgatás után.

Odabent a Szerelemvonatra állt össze kígyózó sorrá a násznép.

– Mi van?

– A Sanyi bácsi. Két éve kiáltozik éjjelente. Tizenegy és fél tizenkettő között. Aztán felriad álmából, gondolom. És bekapcsolja a rádiót.

– Én már egy ideje meg akarok ám lógni.

– Meglógni? Hová?

– Gőzöm sincs. Kecskemétre. Sopronba. Vagy Finnországba. Mit tudom én.

– Van valakid?

– Ja, van egy menedzserem. Meg egy könyvelőm. Meg egy maximalista anyám. Én meg csak közönséges szeretnék lenni. Gondolhatod… Hogy ne kelljen sminkelnem. Meg mosolyognom. Úgy érzem, ha még egyszer elkezdi egy fodrász birizgálni a hajamat, én tutira felrobbanok. Figyelj… Ott, a házak mögött van a Duna-part, ha jól tudom. Akarok veled sétálni még.

– Ígérd meg nekem, hogy nem leszel hülye! – mondta nemsokára, és megölelt. Ölelt, szorított, alig jutottam lélegzethez. Hallgattam, ahogyan sír. A Kis-Duna sétányon, a kőkorlátnál álltunk. – Ígérd meg, hallod? És akkor muszáj megcsinálnod. Odamész, elvarázsolod, aztán elveszed őt feleségül. Rém egyszerű.

A fülemben hallottam a szívverésemet. A Balázs Béla utcai villamosmegállóban ácsorogtam. Időben odaértem, bár jól tudtam, hogy nem kéne pontosan érkeznem, mert Erika mindig késik. Ezt hamar megtanultam annak idején. Mindig késett, de sosem többet egy negyedóránál.

Épp egy remízbe menő 4-es húzott el a hátam mögött, amikor a házak között észrevettem őt. Kék ruhában, harmonikusan, gyönyörűen lépkedett. Úgy izzadt a tenyerem, hogy az ujjaim hegyéről lecsöppent a verejték. Attól féltem, nem fogok tudni megszólalni, de amikor közelebb ért, már tudtam, hogy minden rendben van. Láttam, hogy hogy néz rám.

– Szia – mondtam nyugodtan.

Sokkal szebb, mint Barbara.