Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Fodor Klaudia: Mircea

A "varró- és mindenes fiút", aki az esküvői ruhaszalonunkban dolgozik, Mircea Ceaușescunak hívják. A vezetékneve ugyanaz, mint a román diktátoré, de nem állnak rokonságban. Az anyja, Daciana huszonhét évig dolgozott nálunk, így tartotta el a kis Mirceát, akit az égvilágon semmi sem érdekelt. Az első nyelvtanilag helyes magyar mondat, ami Daciana száját elhagyta, a következő volt: "Azt hiszem, a fiam autista."

Az autisztikus gyerekekről azonban elmondható, hogy vannak ismertetőjegyeik, például túlzott érdeklődés egy adott téma iránt vagy az érzelmek hibás értelmezése. Mircea azonban egyik tünetet sem produkálta. Ez hamarosan az apósom - Daciana akkori főnöke - figyelmét is felkeltette. A jó öreg felajánlotta, hogy pszichológushoz küldi Mirceát, hovatovább vállalja a kezelés költségeit is. A diagnózis hamar meglett: Daciana elfelejtette ugyanis megosztani velünk, hogy Mircea egyedül volt otthon az apjával, amikor azt elvitte egy szívroham a konyhaasztalnál ülve, és ráborult a falapra. Az óvodás Mirceának fogalma sem volt, hogy mi történt, ennélfogva a mentőket sem hívta ki, csak leült a papája mellé, és éhségében könyékig merült egy vekni kenyérben, hogy kikaparássza a belét. Azt is megállapították, hogy az addig firkának hitt gyerekrajzai is mind az apja végső pillanatát ábrázolják.

Később leérettségizett ugyan, de egyetemre nem ment, vékony alkatánál fogva pedig alkalmatlan volt a fizikai munkára. Így amikor felajánlottuk neki, hogy Daciana szintén korai halála után vegye át a helyét nálunk, csak egy kikötése volt: Mindegy, milyen bérért, de tíz órában akart dolgozni, mert egyáltalán nem maradt senkije, és semmit sem gyűlölt jobban a hazaérésnél. Így lett belőle „varró- és mindenes fiú.” Hamar megszerettük, és próbáltunk rajta – a magunk módján – segíteni. A randikra viszont, amiket neki szerveztünk, sosem ment el, szórakozni is hiába hívtuk, így néhány alkalmazott inkább a kémkedés erkölcsileg megkérdőjelezhető útját választotta. Semmiről sem sikerült azonban megbizonyosodniuk azon kívül, hogy rendellenesen sok időt tölt a fürdőszobában. A munkatársai egy ideig ezért eunuch-nak hívták a háta mögött, de aztán bűntudatból leszoktak róla. Valahol ugyanis alapvető dolognak tartották, hogy nem nevetnek ki olyat, akinek a sorsát ők maguk képtelenek lennének elviselni.

Én azonban cseles voltam, azt tettem, ami azelőtt senkinek sem jutott eszébe: meglátogattam őt. Mert magam is nagyon jól ismertem a gyászt és a szomorúságot, de nem voltam képes elfogadni, hogy ezek a dolgok halál nélkül követelnek emberéletet. Be akartam bizonyítani, hogy Mircea lelke is ér annyit, mint a miénk. Már érkezésemkor eszembe jutott a fürdőszoba, ahol elvileg túl sok időt tölt – kikéredzkedtem hát mosdóba. És milyen jól tettem! Nem is jutottam tovább a küszöbnél, káromkodva, hüledezve álltam meg. Mircea hamar mellettem termett, hagyta, hogy faggassam. Minden egyes valaha hófehér csempe ugyanis más és más motívumot viselt magán, amelyek alapjául Mircea elmondása szerint a 16. századi izniki kerámiaművészet ismert leletanyaga szolgált. Falicsempék, kancsók, mecsetlámpák és egyéb tárgyak motívumait másolta le a saját két kezével meg egy vékony ecsettel. Mikor megdicsértem, Mircea csak annyit mondott, hogy ő nem művész, a minták pedig időigényesek ugyan, de nem bonyolultak. Nem is rajzolt soha mást, csak ezt meg az apja halálát. Ezt is csak azért kezdte el, mert amikor az anyja is elhagyta, a világ hirtelen üres és színtelen lett: ezen pedig csak a szó szoros értelmében volt képes változtatni. Ahol álltam tehát, az nem fürdőszoba volt, hanem gyászszentély. A türkiz, kék és bóluszvörös növénymotívumok a plafonig értek, és rettenetesen eklektikus hatást keltettek. Csodálatosnak találtam. És ennek a csodának a közepén ott állt ő, Mircea: az én emberiségbe vetett hitem.