Az autisztikus gyerekekről azonban elmondható, hogy vannak ismertetőjegyeik, például túlzott érdeklődés egy adott téma iránt vagy az érzelmek hibás értelmezése. Mircea azonban egyik tünetet sem produkálta. Ez hamarosan az apósom - Daciana akkori főnöke - figyelmét is felkeltette. A jó öreg felajánlotta, hogy pszichológushoz küldi Mirceát, hovatovább vállalja a kezelés költségeit is. A diagnózis hamar meglett: Daciana elfelejtette ugyanis megosztani velünk, hogy Mircea egyedül volt otthon az apjával, amikor azt elvitte egy szívroham a konyhaasztalnál ülve, és ráborult a falapra. Az óvodás Mirceának fogalma sem volt, hogy mi történt, ennélfogva a mentőket sem hívta ki, csak leült a papája mellé, és éhségében könyékig merült egy vekni kenyérben, hogy kikaparássza a belét. Azt is megállapították, hogy az addig firkának hitt gyerekrajzai is mind az apja végső pillanatát ábrázolják.
Később leérettségizett ugyan, de egyetemre nem ment, vékony alkatánál fogva pedig alkalmatlan volt a fizikai munkára. Így amikor felajánlottuk neki, hogy Daciana szintén korai halála után vegye át a helyét nálunk, csak egy kikötése volt: Mindegy, milyen bérért, de tíz órában akart dolgozni, mert egyáltalán nem maradt senkije, és semmit sem gyűlölt jobban a hazaérésnél. Így lett belőle „varró- és mindenes fiú.” Hamar megszerettük, és próbáltunk rajta – a magunk módján – segíteni. A randikra viszont, amiket neki szerveztünk, sosem ment el, szórakozni is hiába hívtuk, így néhány alkalmazott inkább a kémkedés erkölcsileg megkérdőjelezhető útját választotta. Semmiről sem sikerült azonban megbizonyosodniuk azon kívül, hogy rendellenesen sok időt tölt a fürdőszobában. A munkatársai egy ideig ezért eunuch-nak hívták a háta mögött, de aztán bűntudatból leszoktak róla. Valahol ugyanis alapvető dolognak tartották, hogy nem nevetnek ki olyat, akinek a sorsát ők maguk képtelenek lennének elviselni.
Én azonban cseles voltam, azt tettem, ami azelőtt senkinek sem jutott eszébe: meglátogattam őt. Mert magam is nagyon jól ismertem a gyászt és a szomorúságot, de nem voltam képes elfogadni, hogy ezek a dolgok halál nélkül követelnek emberéletet. Be akartam bizonyítani, hogy Mircea lelke is ér annyit, mint a miénk. Már érkezésemkor eszembe jutott a fürdőszoba, ahol elvileg túl sok időt tölt – kikéredzkedtem hát mosdóba. És milyen jól tettem! Nem is jutottam tovább a küszöbnél, káromkodva, hüledezve álltam meg. Mircea hamar mellettem termett, hagyta, hogy faggassam. Minden egyes valaha hófehér csempe ugyanis más és más motívumot viselt magán, amelyek alapjául Mircea elmondása szerint a 16. századi izniki kerámiaművészet ismert leletanyaga szolgált. Falicsempék, kancsók, mecsetlámpák és egyéb tárgyak motívumait másolta le a saját két kezével meg egy vékony ecsettel. Mikor megdicsértem, Mircea csak annyit mondott, hogy ő nem művész, a minták pedig időigényesek ugyan, de nem bonyolultak. Nem is rajzolt soha mást, csak ezt meg az apja halálát. Ezt is csak azért kezdte el, mert amikor az anyja is elhagyta, a világ hirtelen üres és színtelen lett: ezen pedig csak a szó szoros értelmében volt képes változtatni. Ahol álltam tehát, az nem fürdőszoba volt, hanem gyászszentély. A türkiz, kék és bóluszvörös növénymotívumok a plafonig értek, és rettenetesen eklektikus hatást keltettek. Csodálatosnak találtam. És ennek a csodának a közepén ott állt ő, Mircea: az én emberiségbe vetett hitem.
