Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Orosz Adél: Kapcsolás

Gergő nem akarta megnézni a telefonfülkét a rét közepén. Csak át akart vágni a tisztáson, hogy mielőbb az erdőbe érjünk, és végre terepen gyalogoljunk. Ez számára a nehezen járható, sziklákkal és emelkedőkkel tarkított, izzasztóan nehéz túraútvonalat jelentette.

Őszintén szólva én is csak az időt akartam húzni. Nem tartottam valószínűnek, hogy a fülkében lenne telefon, amikor már a városban is szinte mindet leszerelték.

– Csak egy perc! – néztem könyörögve Gergőre, és már rohantam is a karcsú kis bódé felé.

Az egyik oldala picit belesüppedt a talajba, az ajtó nehezen nyílt a térdig érő, elszáradt fűben. Átnyomakodtam a szűk résen. Odabent meleg és levegőtlenség, meg egy réges-régi fekete kagylós, kék-szürke telefon. Az érdes acéltestre nagy betűkkel rákaristolta valaki az „itt jártam” feliratot. A pénzbedobó nyílás rozsdás, a kezelést mutató tábla már olvashatatlanná kopott.

Leemeltem a kagylót és vártam.

Az oldalfal üvege csak alul volt homályosra piszkolódva, a felső négyszög meglepően tiszta maradt. Bekeretezve látszott Gergő a tágas réten. Széles vállát meg sem húzta a hátizsák, szőke haját borzolta a szél, miközben fényképezőgépével a fű fölé görnyedve fotózott valamit.

Összerezzentem, amikor megszólalt az egyenletes búgás. A telefon vonalat adott.

Kotortam egy százast a farmerem zsebéből és bepottyantottam a készülék tetején. Rég használtam ilyen tekerős tárcsázót, jutott eszembe, miközben az ujjamat a lyukakba akasztva, jobb híján felhívtam a saját számomat.

Vártam a jelzést és bámultam kifelé a szűk, levegőtlen fülkéből. Néztem Gergőt. Egy igazi túlélő kint a természetben, és lent a városban is, hiszen nemsokára a természettudományok doktora lesz, aki mindent tud a geológiáról, fűről-fáról, felhőkről és vizekről. Meg úgy általában mindent tud. És ha ledoktorált, akkor megtartjuk az eljegyzést. Ez a terve, és én rábólintottam bár jól esett volna, ha valahogy kedvesebben közli, hogy el akar venni, nem egy google naptárbejegyzésben osztja meg velem.

A telefon kicsengett, de a zsebemben meg sem rezdült a mobil.

Nincs térerő – jutott eszembe –, majd odalent megkapom az értesítést, hogy volt egy nem fogadott hívásom.

Koppanva hullott a pénz a telefonba, és én a meglepetéstől elkerekedett szemmel hallgattam az izgatott férfihangot, ahogy elmondja azt két sornyi verset...

Aztán bontott a vonal.

Kábán helyére tettem a kagylót.

A férfi hangja, a verssorok, mint a visszhang verődött bennem ide-oda.

Kifelé valahogy könnyebben nyílt az ajtó. Felhevült arcomnak jólesett a hűvös levegő.

– Mehetünk? – nézett rám Gergő.

Bénultan álltam, és nem tudtam eldönteni, hogy a szenvedélyes hang emléke borzongat vagy a két rövid sor, amit mondott.

– Én nem megyek.

– Mi? – hökkent meg Gergő és visszafordult.

– Nem megyek veled – mondtam hangosabban – én nem szeretek kirándulni.

– Ez most hogy jött? Fáj valamid? Menstruálsz?

– Utálok kirándulni – szakadt ki belőlem, aztán elkapott a fékezhetetlen hév –. Utálom a hangversenyeket is – a saját bátorságomtól megrészegülve, egyre hangosabban folytattam – Utálom!!! – már nevettem és közben mégis a könnyeim folynak – Utálom a bio kajákat, a naptár szerinti életet, a süppedős ágymatracot, a péntek esti szexet, az okoskodó nővéredet, és anyád főztjét! Elmegyek.

– De miért?

Megvontam a vállamat és megfordultam. Ugrándozni lett volna kedvem, és hangosan, üvöltve belekiabálni a világba azt a két szenvedélyes sort. De csak szaladtam, egyre gyorsabban futottam a buszmegálló felé, a város felé, a romkocsmák és amatőr írók felolvasóestjei felé. A kiállítások és pinceszínházak, Duna-parti séták, padlóra szórt ruhák, hajnalig tartó beszélgetések, meg az ismeretlen tervek és álmok felé.

Már a buszon ültem, amikor megzörrent a zsebemben a telefon. Vonakodva húztam elő, aztán csak mosolyogtam és mosolyogtam és nem bírtam abbahagyni. Azt jelezte, hogy volt egy nem fogadott hívásom egy ismeretlen számról. Pedig szerintem igenis fogadtam a hívást.